Közelségek, távolságok,

művészetek, színek, remények és álmok,

az érzés utakat keres,

formája vers.

A szív érzésére a szív érzése felel.

A művészet, mi kapcsolat Veled,

a belső néha elveszett érzéseket keres.

Itt megtelt és mély, amott már kong,

pendül a gitár húrja és a levegő rezgése

érzésekre bont, mert

a szavak közötti csend mintha fájna,

felmászok egy nagy fára,

gyümölcse mézesen-édes,

peregni kezdenek a belső képek,

hol közel vannak, hol messze,

ott a fán ér utol az éjszaka csendje.

A csend érint, fenn a Hold figyel,

lemászok és útra indulok, minél messzebb el.

Közeledek, távolodok,

 mi volt, az nagyon forog,

ami van, az a pillanat szárnyán,

mi lesz, sose tudhatjuk válaszokat várván.

Talán az utak egy nap újra találkoznak,

jön egy kép, egy hang, mely utat mutat,

élnek még szavak, melyek elúsznak a térben,

köztük terpeszkedő csend fényben és reményben.

Úgy gondoltam, versben mondom el, miket érzek,

néha csak sodornak emlékek, hangok és képek,

a húr lágyan zeng, így lesz ismét jelen,

a szavak félve szóródnak szét a Végtelenben.

Félnek, aztán mikor megakadnak,

minden csak így áramolhat tovább,

és így lesz valójában világ a világ,

a tied festve, az enyém írva,

ellazulva, vagy feltörő érzelmek között sírva,

végül újra a megkönnyebbült csendben,

egy nap újra találkozunk a színes Végtelenben.