Sétálsz,a nyári eső hull

bőrödhöz ér, simogat, a szív virul,

a virág nyílik, békét árad,

ott benn tiszta csend támad.

Ebben a csendben a biztonságos térben,

úszol fenn a magasban, a fényben,

a Végtelen megtart,vége a rossznak,

utat nyithatsz újabb kapuknak.

A múlt ajtaja zár,a jelené nyílik,

szíved újra hinni tud és bízik,

letisztultan lép valami jobb felé,

ahol mi még él, az a remény.

Lábad alatt fűpaplan, feletted szivárvány,

tudod, itt és most, megvan az irány,

távolodni innen, közeledni oda,

hol a szívnek megvan valós otthona.

Talán ott térben és időben találkozok Veled,

ki tudom, már réges-régen keres,

tán egy szép nap a szivárvány tetején,

összeölelkezünk a Világ peremén.

Mind a ketten erre vártunk, így aztán

együtt a magasba szállunk,

nem törődve árnnyal, sötéttel,

szállunk a köröttünk világító sok színes fénnyel.

A Világ peremén is túl utazunk,

visz, egyre csak visz égi vonatunk, 

tán cél nincs is, nem is kell,

lényeg az együtt, minél messzebbre el.

Valahol egy távoli galaxisban megállunk,

itt oldódik fel végleg magányunk, 

szépen, lassan csillagokká válunk,

ott fenn egymás mellett valóra vált álmunk.

Rájöttünk, lélektársak vagyunk,

a Földön teret tán nem is kapunk,

így csillag-létünkben egymást megtaláltuk,

valóra vált titkos földi vágyunk.

A többi csak figyel a Földről éjszaka,

a két csillag fényes, a magas ég az otthona,

csendben, békében, biztonságos térben,

világítanak, s a Földről látszanak az égen.

2015 június 27