Féltem tőled, könnyeim peregtek,

a lélek-madarak új sarkot kerestek

egy új, védett és biztonságos sarkot,

mely minden támadást kivéd és felfog.

A sarkot falak zárták körbe,

ott benn a magány él örökre,

hangod rezzent, szemed villant és 

én annyira féltem,

az Élettől már semmit se reméltem.

Csalódtam a világban,gondoltam,

jobb lesz magányban,

repülni messze árván,oda,

hol nem ér semmi bántás.

Ki állítja,hogy a falak mögött a szív

nem fáj,

ott mögöttük félve és árván,

egyetlen érintés, ölelés nélkül

a szív a messzeségbe révül.

Utakat keres a világhoz, mert

mégse elég bátor a teljes magányhoz,

a többitől is minden percben félve,

megakad az úton már semmit se remélve.

Kérlek, többé ne szólj hozzám, szemed ne tüzeljen,

mélyben izzó félelmet többé ne keltsen. 

Elég volt! A bizalom végleg eltűnt.

Szeretet volt, nincs köröttünk.