Leszáll az éjszaka,becsukod a szemed.

a Hold fénye a messzeségbe reptet,

végtelen utazás melyen részt vesz lelked,

ki tudja,a Földön lesz -e igaz helyed.

Elgondolkodsz,érzel,a messzeségbe révedsz,

keresed otthonod,a csillagokat nézed,

hisz tudod onnan jöttél,egy távoli fényből,

ide születtél le a magas sötét égről.

Idegen helyek,idegen emberek fogadtak

vacogott,fázott a tested,betakartak,

színes fényekbe tettek,hogy valóban útra kélj,

elfoglald földi helyed,s többé sose félj.

Mégis,ez volt legrosszabb mi lehetett,

elszakítottság lett úrrá feletted,

évekig csak kerested és kerested a helyed,

egy másikat,a kötődést,egy másik lélek-feled.

Végül aztán kezdett alakulni az Élet,

a könnyek fogytak,szíved csonkig égett,

lassan újra lobbant,újra és újra,

mígnem ami győzött,az az Élet kútja.

Egy kút melynek vizéből inni születünk,

visszaút nincs,most már ténylegesen élünk,

menekülőút nincs,honnan is lehetne,

szíved leginkább a fényekben lebegne.

Néha sötétedik,néha a láng felgyullad,

a lélek folyamatosan keresi az utat,

tudja,hogy igenis,mennie kell előre,

lassan és biztosan célt kell érnie.

Bizalommal,hittel Istennel haladunk,

míg egy nap végül meghalunk,

hogy közte mi és miért,azt csak Isten tudja,

az apró lángokat a szívünkbe lopja.

Ha már ide küldött,ő tán tudja miért,

egyetlen dolgunk bízni és hinni,

szabadon és áramolva,kortyonként

az Élet vizéből naponta inni.

Majd továbbadni a poharat másnak,

növesztgetni a fát,újabb és újabb ágat,

tudni,hogy itt lenn össze vagyunk kötve,

akárhogyan is jöttünk le a Földre.

Végül újabb éjszaka jön,lelkünk elszáll,

fenn a végtelenben újabb csoda vár,

egy újabb élet tán,tán egy újabb kezdet,

a lélek újra a magasban reszket.