Lebegek, napok óta csak lebegek valahol fenn,

kapcsolatot létesíteni a földdel, emberrel nem tudok,

köröttem szállnak sötét árnyú bukott angyalok,

egyik magával ránt és húz le a mélybe,

a földnek sötét, máló, foszladozó belsejébe,

és akkor rájövök, csak a testem van itt, a lélek koporsóban,

látom temetésem és az angyalokat a magasban,

énekük oly távoli, a sötétek húznak magukkal a mélybe,

és csak lebegek, lebegek tovább a foszló sötétségbe.

Kinn a nap süt és egyéb mindenféle színek,

bennem a mélybe húzó mégis lebegtető rímek,

mindenhol családok és gyerekek,

én pedig csak lebegek és lebegek, napok óta,

csak éjjel lépek ki és térek nyugovóra,

reggel kelek, messze tőlem szó és móka,

csak lebegek és várok egy váratlan szóra,

viszont sajnos, talán már reagálni is nehéz, tán képtelen vagyok,

köröttem köröznek sötét árnyak, bukott angyalok.

Félek, hogy elhagysz, te , ki az életemben sose voltál igazán,

ki simán ott hagysz az úton, értem sose sírtál,

én csak lebegek , egyre csak, talán így nem fáj,

elhagysz, s ha nem lebegnék, talán szomorú lennék,

az álom mélységére vágyom, ne tudjam, ki vagyok,

csak lebegek és köröznek felettem a bukott angyalok.

1.

Előttem cappuccino, a habba mártott kanál,

valami furcsa és távoli itten a magány,

szemben velem ül egy másik,

szemembe néz, csendünk érez,

barna szem és meleg lélek,

biztonságos , érint vele,

színtiszta a tekintete.

Persze ezt csak képzeltem,

kávét ittam lélekkel.

2.

Zuhogó eső,  a világra földig érő függöny ül,

fennen magas felhők, minden sötétül,

az angyalok sírnak, elkap a magány belül,

az emberek elfullasztanak, lélegzet nem penderül,

süllyedsz, megfulladsz, többé nem menekülsz.

Majd az eső lassan eláll,

párafelhős látóhatár.

3. 

Boltban álltam a sorban, elfulladtam azon nyomban,

emberek szakadtak elém és mögém,

álltam e kegyetlen sorban én,

a hasam egyre csak remegett,

szemem termelt könnyeket,

biztonságom elveszett,

a pánik kerülgetett,

egyre csak könnyeztem,

a levegőtől égett két szemem,

köröttem a mindenféle emberek,

nem tudták, én át min megyek,

ott voltál velem, emlékeztem hangodra,

tekintetedre és barátságos arcodra,

de az érintés elveszett,

morzsoltam a könnyeket,

csak jussak ki innét - imádkozott a lélek,

nyomulnak mögöttem, olyan nagyon félek,

és bár emléked próbált megnyugtatni,

kifele könnyeim elkezdtek potyogni,

és magzatpózban sírtam a párnába félelmem,

szorítottam, egy görcsrohamban léteztem,

majd felültem, egy lélegzet, kettő, 

tudatosan vettem a légzésem elő,

mert a pánik ilyen haver,

elfullaszt és a mélybe lenyel,

a hangok már messziek,

és körötted a többiek látszólag nyugodtan léteznek,

nem ismerik ezt a félelmet,

érezd, és engedd meg,

lélegezz a lelkednek:

ne engedd, hogy szűküljön,

könnyed hadd ürüljön,

majd lélegezz át lelkeden,

ess át a félelmeden.

A levegővel táguljon,

biztonságba ájuljon

Eltűntek az emberek,

végre újra béke lett.

Csak álltunk ott, fejünk felett épphogy egy keskeny mi fedő,

csak álltunk ott , a vihar tombolt, becsapott az eső,

nagy szemével ijedten nézett rám, néha kicsit sírt,

felvettem az ölembe, biztonságban tudtam kicsit,

felettünk sötét felhők, kicsit elállt, majd újra szakadt,

az égben minden angyal könnyekre fakadt,

szomorúságtól ázott és csak ázott a vidék,

mi álltunk ott benn, felettünk csak egy keskeny kis fedél,

hideg volt, az ég dörgött, szél csapdosta a fákat,

ő néha kicsit sírt, félt, nem érzett biztonságot, csak nálam,

felvettem, mondtam nem bánt senki,

bár nekem is ijesztő volt a világ odakinn,

aztán lassan kezdett állni, már csak csepp-csepergett,

nekieredtünk, futottam, ő utánam kepesztett,

áztunk - fáztunk, mire haza értünk, az első hullámnak vége lett,

esőben futottunk, mi ketten, azt hiszem, sose éltük ilyen szabadon az Életet,

áztunk, szél fújt, mi nehéz és nyomasztó volt a lelkemben, lazult,

vele voltam, együtt, és az esőben egyre csak futottunk,

cipőm ázott, lábam görcsölt, mégis elárasztott a szabadság,

adrenalin és dopamin keveréke, furcsa felszabadító boldogság,

csak futottunk, majd a meleg szobába lépve,

meleg hajszárító alá feküdt, végre meleg volt és béke.

Pünkösd hétfő reggel, fekszem ágyamban,

a napocska már süt odakinn lágyan,

én csak fekszem, nem alszom, testem érzem,

mint ahogy egy fatörzs fekszik a réten,

körötte virágok, fejük lekonyult,

vizet rég nem láttak, csak a poshadt eső hullt,

fatörzsként fekszem a réten,

már nem vágyok, nem szeretek, semmit se érzek,

csak fekszem ott, kivágtak, nem fáj,

egy-egy erősebb széllökés forgat át,

forgok az ágyamban, sehogy nem kényelmes,

de felkelni fáradt vagyok már az Élethez,

végül a fatörzs rugalmasabbá válik,

a takaró szerte rajtam, testem magzatpózba vágyik,

a kutya kis feje ott a párnán mellettem,

érzem, kis pofája arcomhoz ér, ott van a lelkemben,

és csak fekszek ott magzatpózban, ki tudja hány hosszú percig,

a kutya kis pofája arcomhoz ér, farka nyugodtan fekszik,

a testem furcsán elernyedt, fáradt, végre pihen,

a napokban túl sok volt a neuron-harc a sejtjeimben,

túl sok emlék cikázott, kimerült testem-lelkem,

és most a kutyával összeérek, ott fekszik közel mellettem,

nyugodtan fekszünk, ki tudja hány percig,

és a reggel már nagyon kacsintgat, nem tudni hány óra,

hosszú percek teltek magzatpózban, feküdtem és vártam egy biztató szóra,

a kutya se mozdult, testünk nyugodtan feküdt,

az emlékek, szavak, fura, kritikus vigyorok elmosódtak,

húzott az ágy, nem adtam át magam se érzésnek, se szónak,

majd lassan , lassan mozdult meg a pünkösdi nihil,

lassan mozdult a tér, az ágy, a kutya és én,

mozdultunk mindannyian bele egy új napba,

hogy továbbforoghassunk egy újabb holnapba.