1.

Előttem cappuccino, a habba mártott kanál,

valami furcsa és távoli itten a magány,

szemben velem ül egy másik,

szemembe néz, csendünk érez,

barna szem és meleg lélek,

biztonságos , érint vele,

színtiszta a tekintete.

Persze ezt csak képzeltem,

kávét ittam lélekkel.

2.

Zuhogó eső,  a világra földig érő függöny ül,

fennen magas felhők, minden sötétül,

az angyalok sírnak, elkap a magány belül,

az emberek elfullasztanak, lélegzet nem penderül,

süllyedsz, megfulladsz, többé nem menekülsz.

Majd az eső lassan eláll,

párafelhős látóhatár.

3. 

Boltban álltam a sorban, elfulladtam azon nyomban,

emberek szakadtak elém és mögém,

álltam e kegyetlen sorban én,

a hasam egyre csak remegett,

szemem termelt könnyeket,

biztonságom elveszett,

a pánik kerülgetett,

egyre csak könnyeztem,

a levegőtől égett két szemem,

köröttem a mindenféle emberek,

nem tudták, én át min megyek,

ott voltál velem, emlékeztem hangodra,

tekintetedre és barátságos arcodra,

de az érintés elveszett,

morzsoltam a könnyeket,

csak jussak ki innét - imádkozott a lélek,

nyomulnak mögöttem, olyan nagyon félek,

és bár emléked próbált megnyugtatni,

kifele könnyeim elkezdtek potyogni,

és magzatpózban sírtam a párnába félelmem,

szorítottam, egy görcsrohamban léteztem,

majd felültem, egy lélegzet, kettő, 

tudatosan vettem a légzésem elő,

mert a pánik ilyen haver,

elfullaszt és a mélybe lenyel,

a hangok már messziek,

és körötted a többiek látszólag nyugodtan léteznek,

nem ismerik ezt a félelmet,

érezd, és engedd meg,

lélegezz a lelkednek:

ne engedd, hogy szűküljön,

könnyed hadd ürüljön,

majd lélegezz át lelkeden,

ess át a félelmeden.

A levegővel táguljon,

biztonságba ájuljon

Eltűntek az emberek,

végre újra béke lett.