Ő és Te, Ősök szekere

elé fogva lomhán húzom, lelkem furcsa szégyene,

ősi és izzó, izzó honnan indult,

lelkem üressége izzó parázzsal kordul,

miért a hamisság, miért a tagadás,

ütéseid, maró szavaid felépítették lelkem falát,

és csak nézem, ÉRZEM, mi, hogy zajlik nálatok odaát,

s mit érzek, az egy örök félremagyarázó hamisság,

vagy csendes, mégis feszült és fáradóan elárasztó magány,

az Élet folyója pedig már nem sodor, kiszáradt és sivár.

A Szeretet valami megfoghatatlan, érinthetetlen fogalom,

minden este ágyba bújok, s nyugszom az oldalamon,

néha lábam felhúzva mint csecsemő az inkubátorban,

messze az anyától, fekszem, várom, mi történhet álmomban,

de csak forgolódok, hason, láb felhúz, lehetetlen pózok,

elvesztem öntudatom és odaát csavargok,

de álom nem jön, a lélek olyan messzi,

nagyon fáradt élni és fáradt már létezni,

kérlek, Érints, mint pillangó szállj vállamra,

érezhetek tán még őszinteséget válaszolva álarcra?

Érzem, ha szó, tett és mimika ugyanazt mondja,

érzem, ha hiteles a Szeretet folyója.

Ha a nem hiteles sodor, elárvul a lélek minden szóra,

mivel megpróbál emberhez kapcsolódni, de ütött az óra,

van, hogy felesleges, mert csak a bánattól szorul el belül,

egyik nap a másikba mosódik, élek élettelenül

fenn a kék ég borul rám, lenn a pokol lángja,

elfulladok a hamisan szerető, szeretetlen világban.

S csak figyellek Titeket, messziről érezlek, Te és Ő,

és valami bennem nagyon nem stimmel,

az áradó hamisság az Életre nem rímel.

..... és csak húzom, egyre húzom a szekeret,

mögöttem Te, aztán Ő, Érzéseket, Életteleneket.