Mikor fáj a Némaság,

mikor hangtalan ketrecbe zár a Világ,

mikor órákon, napokon át nem szólsz senkihez,

mert valójában nincs is kihez,

mikor a Némaság lesz a társad, és a Szürkeség a világ tetején,

mikor a Sivárság ott ül a kocka közepén,

s veled néz farkas-szembe,

Te csak ülsz ott benn és hallgatsz némán,

és könny csorog néha arcodon és már nem nevetsz semmi gúnyos tréfán,

nem vagy méltó szólni s nem vagy méltó szóra,

szavaid csak hullanak bele a könny-folyóba,

melyben áramolnak, tova és tovaviszi őket,

mondatokba nem állnak ők soha-soha többet.

Mert lényed eltűnt, mintha az eső magával vitte volna

hangod, lényed és már nem reagálsz még a legapróbb szóra

sem, mert, mert megállt benned valami, meghibásodott,

hangot már nem ad ki, mert felesleges hogy adjon.

A kocka falán mint üveglapon folynak le a könnyek,

ott ülsz mögötte, kívülről esőcseppek lefele pörögnek,

és telik 24-48-60 sok óra, szótlan, szívesen vetnéd magad a folyóba,

vigyen valahova rohadt messze és hányjon ki a partra,

tüdődből vizet öklendezel fel levegő után kapva,

mert összenyom a szoba négy sarka,

a mozinál emberek sora, hangok moraja,

és ott, ott körötted ez a négy fal, ez maga a kocka,

hazafele sétálva könnyek folynak le rajta,

csendesek, mély de nagyon csendes könnyek,

néha már nem érted, miért, minek is jönnek.

Számítok még vajon? Kérlek, kérlek, szólj hozzám,

adj egy esélyt, hogy válaszolni tudjon a szám.

de már nem tudok mit mondani, nincs nagyon mit,

a némaság az utolsó sejtemig elterít.

Fájó, nagyon fájó a hangtalan világ,

bezárt, s vajon mi folyik odaát? - kérded,

majd az embereket figyeled, nézed,

a mozinál lányok beszélgetnek, fiatalok, cserfesek,

nézed őket, s annyi a szó, rengeteg,

mint folyó ömlik belőlük, arcuk vidám,

néha hátranézel rájuk, s rájössz, fáj a Sivár,

fáj, fáj ez a zárt világ,

kérem a kulcsot!!! - lelked kétségbeesve az Istennek kiállt,

de már ő se hall, mindenki messze van, túl messze,

a kockára s benne rád, ráborul az éj fekete leple.