Az ősz halkan surrant be a világba,

dúlva-fúlva pusztított a határban,

sötét felhők jöttek magasan az égen,

esőcseppek kezdtek hullni messze a sötétségben.

Az ősz bevágtatott a világba és már marad,

pocsolyák és hideg, vizek áztatják a szív-falat,

elbújt a napocska, a tó simává lett,

a madarak se csiripelnek már többet,

lassan levelek fognak zörögni lábunk alatt,

 színes levelek, lesz gesztenye és makk,

mogyoró és mókusok, kik eltesznek a télre,

jön a hideg, szívünk újra fagyosabb lesz,

és a sötét esősség átvált a jégre,

érints kérlek, tudjam hogy még ha bennem tél is van,

szeretsz,

lassan peregnek a napok, s az október már nem ereszt,

még most tán apránként süt a napocska,

utolsó sugara, a mólón fekve rásimít arcodra,

és míg tudsz, csak fekszel ott a mólón,

előtted madarak, mögötted emberek zaja,

távoli s benned lenyugszik a csata.

Utolsó Napsugár, ne hagyj még el kérlek,

belehalok ha jönnek a hidegek, a fagyok és a sötétségek.

Valahol '86 tavaszán végső utamra keltem,

benn valahol félúton megálltam, ott rekedtem,

tán már ott se volt igazán levegőm, mintha nem is élnék,

úgy tűnt mintha a Léttől, az Élettől félnék.

Aztán egy csontos valamit éreztem,

ez a külső erő összenyomta a létem ott benn.

Már kinn, de nehezen fogadtam az Életet,

tán már ott éreztem lelkedet és szenvedésedet.

Akkor még nem tudtam, érzek e valamit s mit,

később úgy éreztem, én okoztam neked fájdalmaid.

Később is csak elvártál, görcsöltél, szorongtál,

így bennem is összenyomódott a világom,

lényem melletted oly gyakran segítségért kiáltott,

de senki nem volt, csak te, én, és a falak,

megbújva előled, mint egy árnyékalak,

mert nem voltam önmagam, nem lehettem veled soha,

idővel a szorongás hajtott, sírtam és sose volt a világ egy nagy csoda,

ahogy neked is csak a fáradtság, az aggódás és szorongás jelképe voltam,

éreztem, tudtam, nem beszélhetek, nem figyeltél rám, bezárkóztam,

talán nem is tudtál volna figyelni, te se voltál kerek,

bőgtél te is mindig eleget.

Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni rajtad, 

elég voltam én saját magamnak,

 verbális durvulások közepén csak építetted körém a falat.

Ezért bezártam a kagylót, védelembe burkoltam magam,

sokszor csak menekültem a valóságból és szálltam az angyalokkal,

azt hittem majd ott jobb lesz, megvárlak ott fenn,

de mindig lerángattál a földre a következő percben.

Könnyeim kiapadhatatlan folyóként áradtak ahogy teltek az évek,

rájöttem idővel, hogy először tőled rettegtem és féltem,

aztán jött a bezártság, az emberek, a remegés, a pánik,

sose kaptál észbe, akkor se ha megtudtad, hogy magamban rég 

eljutottam a halálvágyig.

Mert csak teher voltam mindig, élhetetlen, bénázó kolonc,

telt az idő, s megtanultam úgy játszani, mint a legfaszább bohóc,

minek mondjam ki, minek próbáljak beszélni, meg nem hallgattatik,

a tv meg a többszemélyes  párhuzamos pofázás ment,

itt minden elhallgattatik.

Elbújtam, valahol magamban, senki se érjen hozzám,

tőled végképp fájt minden lelki és testi sejtem ekkor már,

kerestem néha hiányzó érzéseim itt és ott a világban,

ma már nem kereslek, a lelkem vesztett ebben a csatában.

Elveszett, mi máig kérdés, vajon valaha megvolt?

A kérdés ott lebeg a fejem felett és a temető ösvényeire fénysávot von a telihold. 

Rég nem írtam semmit, tán már nem is tudnék,

egykedvűen, romokban, a pokolba zuhannék,

a napok egyre telnek, elnémult a lelkem,

elcsitult minden kisebb-nagyobb sejtem,

nincsenek nagy hullámok, bár lennének,

bár tudnám, hogy léteznek még valós vagy valótlan érzések,

nem kötődök, nem szeretek, nem örülök s nem is sírok,

ujjammal a fekete hamuba jeleket írok,

bár talán még érzek, fáj, ha őt bántják,

hisz ő az egyetlen, kiben bízok, ki közel áll hozzám,

és támadják, fikázzák, kicsinálják,

feldúl mindez s utálom mások minden szavát.

Védekezek és tartjuk az egységet,

nem engedek a gonosznak, s nincsenek is kérdések.

Amott persze, azok is a vicc-kategóriában,

elszigetelt-magányban élni egy családban,

szavakat keresek, félek tőlük, árad a csend,

benn oly egysíkú, tompa a rend,

egymás után csak telnek újabb, hosszú napok,

szavakat néha oly nehezen kapok.

Nincs mit megélni, nincs kapcsolódás és Lét,

(.....)

csak vagyok és valahol bennem mélyen,

vércseppek csepegnek az emberi létben.

Érints, szólj hozzám, emberből vagyok,

lehet, utoljára te teszed, s akkor utolsó kincsem

majd a te kezedben ragyog.