Valahol '86 tavaszán végső utamra keltem,

benn valahol félúton megálltam, ott rekedtem,

tán már ott se volt igazán levegőm, mintha nem is élnék,

úgy tűnt mintha a Léttől, az Élettől félnék.

Aztán egy csontos valamit éreztem,

ez a külső erő összenyomta a létem ott benn.

Már kinn, de nehezen fogadtam az Életet,

tán már ott éreztem lelkedet és szenvedésedet.

Akkor még nem tudtam, érzek e valamit s mit,

később úgy éreztem, én okoztam neked fájdalmaid.

Később is csak elvártál, görcsöltél, szorongtál,

így bennem is összenyomódott a világom,

lényem melletted oly gyakran segítségért kiáltott,

de senki nem volt, csak te, én, és a falak,

megbújva előled, mint egy árnyékalak,

mert nem voltam önmagam, nem lehettem veled soha,

idővel a szorongás hajtott, sírtam és sose volt a világ egy nagy csoda,

ahogy neked is csak a fáradtság, az aggódás és szorongás jelképe voltam,

éreztem, tudtam, nem beszélhetek, nem figyeltél rám, bezárkóztam,

talán nem is tudtál volna figyelni, te se voltál kerek,

bőgtél te is mindig eleget.

Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni rajtad, 

elég voltam én saját magamnak,

 verbális durvulások közepén csak építetted körém a falat.

Ezért bezártam a kagylót, védelembe burkoltam magam,

sokszor csak menekültem a valóságból és szálltam az angyalokkal,

azt hittem majd ott jobb lesz, megvárlak ott fenn,

de mindig lerángattál a földre a következő percben.

Könnyeim kiapadhatatlan folyóként áradtak ahogy teltek az évek,

rájöttem idővel, hogy először tőled rettegtem és féltem,

aztán jött a bezártság, az emberek, a remegés, a pánik,

sose kaptál észbe, akkor se ha megtudtad, hogy magamban rég 

eljutottam a halálvágyig.

Mert csak teher voltam mindig, élhetetlen, bénázó kolonc,

telt az idő, s megtanultam úgy játszani, mint a legfaszább bohóc,

minek mondjam ki, minek próbáljak beszélni, meg nem hallgattatik,

a tv meg a többszemélyes  párhuzamos pofázás ment,

itt minden elhallgattatik.

Elbújtam, valahol magamban, senki se érjen hozzám,

tőled végképp fájt minden lelki és testi sejtem ekkor már,

kerestem néha hiányzó érzéseim itt és ott a világban,

ma már nem kereslek, a lelkem vesztett ebben a csatában.

Elveszett, mi máig kérdés, vajon valaha megvolt?

A kérdés ott lebeg a fejem felett és a temető ösvényeire fénysávot von a telihold.