Egy ideje azt érzem, sok minden megváltozott. Az érzékeléseim betompultak, az emberek elszivárogtak, én meg itt maradtam a bennem zúgó világgal. Már nem várom a jó szót, nem várom az érintést, ami ha mégis ér, bizsereg az érzés, aztán elszorít a sírás. Már nem ugyanaz. Semmi. Aki régen volt, az már nincs velem, helyettük jött pár új, tán másféle, tán felületesebb, de már ez se, semmi nem olyan mint régen. Bár minek is kéne olyannak lennie mint régen. Telnek az évek és minden folyamatosan változik.
Régen angyalokat érzékeltem magam körül, ma a démonok foglalkoztatnak, a horror, a szellemek, az átjáró, az apokalipszis. Vajon a lányoknak a harc, halálok és egyéb szörnyűségek után sikerül együtt maradni, kitartani és bezárni az átjárót? Meglesz az a bizonyos kulcs? Vagy elpusztul végképp a világ a fekete gomolygó füst alatt? Már nincsenek angyalok, nincsenek tündérek, nincsen semmi, mert ez az egész szar világ egy kurva nagy mese, amiben mindannyian játsszuk a saját szerepünket. Néha eltávolodunk emberektől okkal, néha a saját családunktól kell ezt megtennünk, csak a baj az, hogy eközben meg millió más ember tőlünk távolodik el. Ekkor ott maradunk valahol a légüres térben, ég és föld, menny és pokol között, ott lebegünk ebben a légüres térben, ahol nincs senki és semmi, itt tán még a Hold és a csillagok se. Ez valamiféle félút közted és köztem. Légüres. Élet és halál között, szeretet és magány között, víz és szomjúság között, zöld és kopárság között.
El kell fogadnod a megváltozott énem. A régi én zenés, romantikus filmeket nézett szívesen, máshogy írt, olvasott, énekelt . Egyértelműen az a lélek más volt. Ma egyre gyakoribb a horror, a vér, a démoni erők, a szellemek, ez már a megváltozott lélek. Időközben az emberrel annyi minden történik, aztán egyszer csak kihull ebből a világból és zuhan bele a semmibe. Hogy hol fog földet érni? Ki tudja, de elég kemény lesz az érkezés. Ekkor talán egy másik világba érkezik le, vissza, hiszen az itteni, a mostani, kivetette magából.
Megváltozott. Megváltoztatták a történések, a lelke mozgatórugói máshogy mozognak, másra kattannak, a régi én angyalai már túl messze vannak, mintha nem érné el, nem érné utol őket, a távolságok megnövekedtek, bár a szakadékokon még időnként sikerül az átkelés. Időnként a felszínen úszunk, máskor süllyedünk, időnként minden okés, máskor gyomortól mellkasig összeszorulva zuhanunk és persze időnként csak járkálunk a világban úgy mint egy kipusztult világ utolsó félholt zombija. Az egész olyan megragadhatatlan, messzi és homályos. Efölött a világ fölött már nem terül el a dupla szivárvány.
