Amikor félünk a szavainkba menni, oly nagy a közöny,

amikor keressük és időnként a  legritkább  az öröm,

amikor egy ölelés, bár vágysz rá, sok, elfullaszt a szeretet,

amikor kételkedsz és nem engeded szívedhez közelebb az embereket,

amikor már minden oly nagyon szimpla és üres,

amikor fáradt vagy már szítani magadban a parazsat, az aprócska tüzet,

amikor már minden és mindenki oly nagyon távoli,

és nem elég egyszerűen csak rágondolni,

majd mikor ott van, közel, a közel lesz a távol,

ott van, de te valahol máshol bolyongsz egy másik határon,

belül lelkedben megbújsz és belső tájakon jársz,

kérdések ébrednek, ő ott van, de szavai mintha elúsznának a térben,

néha már nem hiszel a földi emberiségben,

amikor ott benned furcsa, nagy és zavaró a közöny,

mintha már nem éreznél semmit, nem fáj, nem szeret, és nincs öröm,

a gyeplő kezedben, erősen fogod te magad,

könny nem töri át már ezt az óriási falat,

mert néha a közel is borzasztóan távol,

és ott maradsz benn, a legbelsőbb tájon,

és érezni szeretnéd, de valahogy már mégse érzed,

egysíkú közönybe fullad hangtalan reményed. 

Van egy ajtó, ami mögött biztonságos lenni,

ahol nem fog a félelem élve megenni,

ott, ahol megtanulhatok önmagammal bánni,

ott, hol megtanulok magamra időt szánni,

ott, ahol számít ahogy érzek,

ott, hol félelem nélkül beszélek,

s ha mégis egyes nyíló terveim előtt megriadok, félek,

a másik bátorító tekintetébe nézek,

a füzetet bátran nyújtom át, s bár míg olvas, nehezen lélegzek,

egyszer, felnéz, összenézünk, s csökkennek a félelmek,

mégis mintha épp ülnék egy vizsga közepén,

2-3 perc, végtelen  belső élmény,

majd fellélegzek és újra beszélgetni kezdünk,

már nem furcsa, lassan és biztosan pergünk,

és azt kívánom, bár ne kéne elhagynom azt a szobát,

egyszer csak vár az ajtó és újra vár a kinti világ.

Ti, kik anno lemondtatok Rólam,

belül azóta jó pár kört leróttam,

lemondtatok, nem számítottam többé,

könnyeim összeálltak veszélyes örvénnyé,

belül kavarogtak és azt mondtam magamban,

ha Én Magamról lemondok, akkor leszek nagy bajban.

Így bár sokáig egyedül éreztem magam, erős maradtam,

tőletek távolodva ezt a fájdalmat belül kikacagtam.

Bár fájt, de idővel kezdtem érezni egy-egy emberről,

hogy sose mondanának le a lelkemről.

Erős maradtam s magamról nem mondtam le,

egyen meg titeket a büdös fészkes fene.

Sokáig benn maradt mindez,

majd zokogás zúdult alá mint vízcseppek a belső kincshez.

A kislány és a már 22 éves elnyűtt könnyei,

azé ki belül könnyeit a halál kútjába akarta önteni,

s a világ itt is-ott is lemondott róla,

de ma már nem erről szól a nóta.

Évek teltek és ő magáról nem mondott le,

félt, hogy megismétlődik és zokogott a semmibe,

végtelen, kiapadhatatlan és zuhant fenn a magasban,

földet ért és szinte kihányta az érzést,

késő este volt és már nem volt több kérdés,

kimerült és itt volt vége,

így tért segítséggel az álmok mezejére.