Hol volt, hol nem volt valahol Fehér Világ közepe táján magasodott egy hegy. Fehér volt, üres, néma és szótlan, magányos volt ez a Világ, mely betűkre, szavakra, hangokra, színekre vágyott. A középen magasodó hegyet folyamatosan félhomály és köd vette körbe. Az egész olyan volt mint valami misztikus és hidegségbe burkolózó üveg-világ, melyben emberek nem nagyon éltek és a Nap az égbolton nagyon ritka vendég volt. Egy nap valahonnan messzi vidékekről egy lány érkezett Fehér Világba. Messzi földről jött - ment leány volt, aki mindig csak jött és ment. Mindenhol az otthonát kereste. Ahogy megérkezett ebbe a ködös, hideg világba, először is szétnézett. Sehol nem látott egy emberfiát sem. Ahogy nézegetett szerte, rájött, hogy sokkal több mindent érzékel ebből a világból mint amit bárki más érzékelne így úgy döntött marad. Elindult, mendegélt mígnem meglátta a magas hegyet.

- El kell indulnom - döntötte el - lesz, ami lesz.

Így indult neki a hegynek melyet körös-körül ködben gomolygó keskeny utak vettek körbe, így közlekedésre alkalmas volt. Így indult neki a lány is a hegynek és egyre csak körbevette a sűrű hideg levegőmassza. Brrrrr, borzongott meg, fú, de hideg vidék ez - gondolta de töretlenül haladt előre. A hely magasan az égbe nyúlott. A tetejéről egész Fehér Világ láthatóvá vált. A lány csak ment és ment. Egyszer csak egy apró fuvallatot érzett szorosan maga mellett. Jól érezte, nem a szél volt. Mikor jobban szétnézett maga mellett, egy apró tündért pillantott meg.

- Hát te ki vagy? - kérdezte nagy csodálkozó szemekkel a lány.

- Csillám vagyok - mondta az aprócska tündér, kinek szoknyájáról mint apró hópelyhek fehér csillámok szóródtak a lány vállára. Honnan jöttél? - tette hozzá.

- Egy nagyon messzi és távoli vidékről keveredtem ebbe a ködös homályos világba - mondta a lány. Onnan ahol már mindenkit elvesztettél, igaz? - kérdezte a tündér.

A lány lehajtotta a fejét és tudta jó helyen van itt ahol van.

- Tudtam ám már, már nagyon rég tudtam, hogy egy nap meglátogatja világunkat egy emberi lény, egy lány. Jöhetek veled? - kérdezte - beszélgethetnénk.

A lány hálásan nézett a hópehely-csillámos kis tündérre, végre volt valakije. Ment, mendegélt, egyre fentebb és fentebb ért. A köd egyre jobban beterítette az utakat, a hideg egyre jobban elárasztotta. A hópelyhes kis tündér, Csillám a válla mellett repült. Egy ideig csendben haladtak. Szinte tapintani lehetett Fehér Világ misztikus csendjét, amibe rengeteg fájdalom is vegyült. S ezt Csillám nagyon jól tudta. Érezte a lány min megy keresztül és tán előre látta, mi fog a hegy tetején történni. Haladtak, valahogy felemésztette a lányt a csend.

- Különleges lány vagy ám! - mondta a tündér. Tudod miért?

- Nem, csak ugyanolyan vagyok mint bármely ember - mondta a lány s eközben jól érezte mennyi minden marad kimondatlan, mennyi minden marad kimondatlan ami odaát az emberek világában érte. Állítólag az ott melegebb, néha naposabb, a lány mégis útra indult és ott hagyta. Már mindenkit elveszített. Nem tartozott sehova, senkihez, minek is maradjon? Csak a fájdalom maradt ami oda kötötte, a veszteség, az elveszettség.

- Tudtad például azt, hogy üvegszíved van? - érdeklődött a tündér miközben egyre feljebb értek miközben a köd és a hideg egyre csak fojtogatta a lányt, nyomta mellkasát, amiben a szíve minden sejtje melegségért kiáltott. Melegségért, amit oly régen nem tapasztalt.

- Nem, nem tudtam - mondta félszegen - de, talán mindig éreztem - tette hozzá halkan.

A tündér apró szárnyával megsimította arcát. Hideg volt, itt már hideg volt az érintés is, itt már töményen benne voltak Fehér Világ közepén majdnem a hegy csúcsán.

- Ez mit jelent? - kérdezte a lány. Te látod? Tudsz mesélni a szívemről?

- A szíved üres. Üres, olyan mint egy üreges üveg, ami kong. Mintha minden érzésed messze elhagytad volna magad mögött, már rég. Odaát a ti világotokban túl sok fájdalom és csalódás ért, ezért indultál útnak. Mit tapasztaltál mikor ide értél?

- Azt hogy nincsenek emberek csak ez a tömör ködös hidegség és persze a hegy, azt hamar észrevettem ahogy elindultam Fehér Világ belsejébe.

- Mit gondolsz, fel tudnád virágoztatni és meg tudnád tölteni érzésekkel a helyet, hogy a Nap kisüssön és virágok nyílhassanak ezen a hegyen? - érdeklődött a tündér.

- Nem hiszem - mondta szomorúan a lány - nagyon elfáradtam, mélyen magamban már nagyon elfáradtam és hát, te mondtad, hogy üreges üvegszerű a szívem.

- Így van - mondta a tündér. Lassan felérünk a tetejére.

Még kicsit mentek, egy utolsó enyhén emelkedő rész és felértek a hegy legtetejére. A köd ott vált a legsűrűbbé és Fehér Világból a lány már semmit nem észlelt csak a hidegséget magában. Annyira didergett, hogy egyszer csak a szíve darabokra törött és szilánkjai darabjaira szakították szét a lányt. Csillám megrettent és feljebb reppent, onnan figyelte mi történik. A szerte spriccelő vér beterítette a hegyet.

Azóta a Fehér Világ hegyét körbevevő ködös félhomály a rózsaszín és a pink árnyalatiban játszik.