Volt egyszer, valahol messze az Univerzumban keringett a Nap körül nyolc bolygó. Egyiken-másikon úgy tartották élet lehet, alkalmasak az Élet kialakulására, viszont volt amelyikről biztosan tudták, hogy alkalmatlan arra, hogy Életet virágoztasson.
Valahonnan a messzi, tágas térből sodródott közéjük a kilencedik bolygó. Ő más volt mint a többi nyolc. Gyűrűi szivárványos fényekben csillogtak és az Élet a maga teljességében virágzott rajta. Apró források fakadtak, növények futottak fel és le, madarak repültek és apró szentjánosbogarak apró létük ellenére tripla erős fényükkel küldték ki a fényt az űrbe. Itt élt egy kis lény, nem ember, de ha emberként figyeltük, olyan volt, mint egy kisleány egy végtelen, fényekben áradó csodavilágban. A futónövényeken csúszdázott,az indákon hintázott, a madarakkal énekelt. Értett a nyelvükön. Értett minden állat és növény nyelvén. Értette az Univerzum törvényszerűségeit, a vonzást, a taszítást és a telepátiát. Tisztán hangolódott különféle energiákra. Különös lény volt, lény vagy lány, vagy épp lányszerű lény de teljesen másféle mint a Föld bolygó lakói.
Történt egyszer, hogy egy nap a Föld bolygón élő emberek között egy kislány épp a fa tetején levő bunkiban feküdt. Szép, nyári csillagfényes éjszaka volt így a lány kinn töltötte az éjszakát. Nem aludt, csak a csillagos végtelen égboltot figyelte a bunki tetején tátongó nagy lyukon át.
- Milyen nagy is a Világmindenség és mennyire egyedül vagyunk benne- gondolkodott el.
Hiányzott neki valami, vagy valaki, vagy egyszerűen csak egy Érzés, az Érzés, hogy nincs egyedül, hogy az Univerzum épp azért ilyen nagy, hogy ne legyünk egyedül mert ha már ekkora, biztos léteznek másik világok, más lények. Létezhet egy nagy és egyesített tudás ebben az egészben és nem maradhatunk egyedül.
Hiszen mindannyiunk útja elvileg ugyanoda vezet. A semmiből a semmi felé tart és ott fenn egyek vagyunk.
Ahogy a kislány így gondolkodott, egy hullócsillag szállt felé, ő becsukta a szemét és lassan álomba merült.
Álmában megjelent a szivárványos gyűrűkkel ellátott kilencedik bolygó és az azon élő csodavilág és akkor ott, álmában összekapcsolódott a kilencedik bolygó lakójával, a kis lányszerű lénnyel. Az persze ott fenn csillagmérföldre tőle érezte a kapcsolódást, felszállt az egyik madarára, kezébe fogta az egyik kis világító szentjánosbogarat és madarával csak szálltak és szálltak végig a csillagösvényen, mígnem ereszkedni kezdtek a Föld légterébe. Hamar megtalálták a fát és az ott alvó kislányt.
- Hé, Te, kelj fel! Alszol? - kérdezgette, miközben a szentjánosbogarat a kislány mellkasára tette. A kis bogár egészen bevilágított a kislány lelkébe és ismeretlen melegség töltötte el belül mire kezdte nyitni a szemét.
- Hát te ki vagy és honnan jöttél? - kérdezte a kis lényt. Kicsit hasonló vagy hozzám, mégis más.
Igen, a szivárvány-gyűrűs bolygó lakója egy kis manólány volt.
- Ne kérdezz semmit! Bízz bennem! Gyere velem! Elviszlek egy helyre, ahol végre szabad lehetsz, önfeledt és végre megmutatom, ami tény, nem vagyunk egyedül az Univerzumban.
A lány megdörzsölte aprócska szemeit. Maga se tudta, álom e vagy valóság. Egy kis manólány a kilencedik szivárvány-gyűrűs bolygóról? Hát végül is, mindig erre vágyott; utazni ott fenn, lebegni és másik világokat megismerni, biztosnak lenni benne, hogy nincs egyedül és hogy él egy ősi egyetemes tudás a Világmindenségben, melynek a lényege a Szeretet.
A manólány egy aprócska bogyót adott neki. Egy különleges növény bogyója volt. Hirtelen a kislány is apró manólánnyá változott. Felültek a madár hátára és újra szálltak. Elhagyva a fát, a bunkit, a Föld légterét, távolodva végig a csillagok közötti keskeny ösvényen.
A süvítő szélben hátrakiáltott a manólány a kislánynak:
Látod ott messze? Rengeteg kis fénypont villódzik. Az az én bolygóm.
Közeledtek, a szivárvány-gyűrű megnyílt és bejutottak. A kislány csak ámult a csodálkozástól.
A sok kis szentjánosbogár bevilágította bolygón a manólánnyal csúszdáztak a növényeken és hintáztak az indákon..és a forrás? Csak élte a jelent. Csobogott és máig is ott csobog a fényes bogarakkal ellepett bolygón.
Hogy honnan tör fel? Ne kérdezd! Mondtam, hogy csoda-bolygó. Egy hely, ahol Egység, Szeretet és Fény uralkodik, amolyan soha ki nem hunyó.
- Lassan mennünk kell! - szólt a manólány a kislánynak.
Csak azt akartam, tudd, nem vagy egyedül. A Világmindenség nagy lepellel takarja be a világot, melyben senki sincs egyedül. Látod, itt vagyok, én is létezek és még ha tudnád hányféle jó és segítő lény létezik a világban. Tündérek, angyalok, koboldok, apró kis lények, szóval egy a lényeg: Ne veszítsd el a hited. SOHA!
A kislány megölelte a manólányt, varázs-bogyót szedtek majd visszaindultak a Föld felé. Beértek a Föld légkörébe, le a fa tetejére a bunkihoz. A bogyó segített és a a kislány újra önmaga lett. Az az álmodozó, mindig nyughatatlan és a világról egyre többet tudni kívánó kislány, aki az út előtt volt.
Lassan világosodott a Földön. A manólány egy apró üvegcsét adott a kislánynak emlékül.
- Tessék, ez a tiéd.
- Mi ez? - kérdezte meglepetten. Nézegette az üvegcsét jobbról, balról, kis világító üvegcse volt. Mintha ezer apró gyertya égett volna benne.
- Szentjánosbogarak. Segítenek megtartani benned ott mélyen a Fényt, a Reményt és a Hitet és eszedbe juttatnak engem. Eszedbe juttatják e csodás utazást, azt hogy létezik valahol messze egy kilencedik szivárvány-gyűrűs bolygó a maga csodás világával és egy manólány, aki bármikor meglátogathat álmodban vagy ha erősen gondolsz rá.
A kislány szemébe könny szökött. Apró kezeibe fogta az apró kis manólányt és megpuszilta.
- Köszönöm. Sose felejtelek el! - mondta.
Ekkor a kis manólány felült madarára és elindult. A kislány integetett és integetett de egyszer csak a manólány már olyan messze volt kinn az űrben átlépve a Föld légkörét hogy már nem látta, de örökre a szívében őrizte.
