Jött egyszer csak egy érzés:

ég és föld között félúton lebegés.

Csak lebegtem ott fentebb valahol a térben,

nem álltam se földön, de fenn se voltam az égen,

valahol félúton lebegett a testem,

a világ csak zajlott köröttem, de néha még megremegtem.

Megremegtem mikor az indiai ölelésébe zárt,

tudtam, ez színtiszta szeretet és nem tehet kárt,

mégis egy részem félt, a szív vadul kalapált,

ölelt, szinte magához szorított, szívem menekülni próbált,

lágyságra vágyott, gyengédségre és finomságra,

végül engedett az indiai szorítása.

Kibomlottam,megugrottam, elvesztem a térben,

remegtem és hangosan sírtam: Ezt miért kell?

Felkavart az indiai, s hogy jó ez vagy rossz?

Szívem szeretetet kapott,

igaz nehezen viseltem,tán még éjjel is az élménytől remegtem.

Oly szokatlan érzés ez nekem,

sírni tudnék de jelenleg is, egyre csak nyelem.

Maradj lenn! Félek tőled! Nehogy feljebb juss!

Telt egy éjszaka, egy új reggel hozott új kezdetet, új kaput.

Sokszor igen, csak lebegek a térben,

semmi se nem jó, se nem fáj,

mintha elmosódna előttem a táj.

Furcsa az érzékelés, ahogy a napfény bejut az árnyékba,

elnézed őket, körötted kutyák, pillangók és madarak játéka.

Itt és most élnek a természet örök rendje szerint,

lelked valahol a köztes térségben kering,

vöröslik a naplemente, úszik a felhő,

lágyan leng a lenge nyári szellő.

Bőröd érzi, szemed látja,

szíved viszont tán zárva egy fura magányban,

így csak lebegsz és lebegsz egymagadban,

föld és ég között fenn a magasban.