Mikor emberek körötted zizegnek, nevetnek,

a hangok fejedben sárkányt eregetnek,

a hangok azt mondják: Miért jöttél?

Közben a levegőben ott az a bizonyos kötél.

Jössz aztán mész? - a kötélen függ,

meddig engeded magad közéjük.

Lassan érzed, feleslegessé válsz,

viccnek szánt beszólás; Normális ha fáj?

Percek telnek, hosszú és lassan haladó percek,

te csak ott ülsz észrevétlen, a többiek nevetnek.

Még 5 perc velük, mintha végtelenség lenne,

nevetgélés, ricsaj, elvegyülsz a sűrű rengetegben.

Mozdulsz kifele, de jó, végre jön a busz,

öltözöl, elköszönsz, nyitod a kaput.

Csak odakiált egy Sziát és tovább nevetgélnek,

lenn távolodsz de még mindig hallod őket.

Feleslegességed fáj, állapítod meg némán,

nem sértődés, csak nem tudsz nevetni minden

tapintatlan tréfán.

Minden lépéssel érzed, lelkileg is távolodsz,

fáj nemtörődömsége, vajon te ezt még akarod?

Barátság volt. Volt. Mély és mindig tiszta,

évek teltek és a kép koszolódni kezdett

és a barátság fogalma újra zsákutcába érkezett.

Van olyan, mi igaz, van olyan, mi mindig is szárnyal?

NINCS, se nem volt, se nem lesz, POKOLBA A BARÁTSÁGGAL.