Az idő repül, szelek szárnyán tovaszáll,

a napok egyre telnek, lassan és tétován,

ágyadon fekszel, csak te vagy és a Magány,

haladsz előre, de messze még a határ.

A határ még messze, a fűben madár ül,

elrepül és csicsereg, szíved kiürül,

benned a végső csend, mi helyet talál,

békésen zavaros csend .. és talán a halál?

Nem,nem, a madár magával hív, nem tudod hova,

repülsz vele fel az égbe, hol tán várhat a csoda,

az ég türkiz tiszta világos szépsége,és

a napsugárban izzó világ fényessége.

S mégis bánt e fény, nem tudni, miért,

a napok egyre csak telnek és minden perc kiég,

fáradtan fekszel vagy egyre csak pörögsz,

minden egyes perc sose múló, örök.

Örök érzésekben élő tétova percek,

szíved hol a mélybe, hol a magasba kerget,

élni vagy túlélni ez itt a kérdés,

minden nap egy újabb viharos-sötétkékes ég.

Furcsa, kiürült csendes percek sora,

végtelenbe nyúlnak s az úton ott a lábad nyoma,

újabb lépések, mindig újabb és újabb,

ugrasz neki egy nagy és mély kútnak.

Ott lenn süllyedve, végtelen sötét mélységek,

utolérnek még az utolsó hajnali fényességek.