A lélek néha elszorul a csendben,
furcsa állapot, káosz a rendben,
belül sodor a feszültség,
hasad megfeszül és már nincs kép
szíved egyre csak hangosabban dobog,
nyugodni vágyik,de hagyod,
hadd pörögje ki magát, már nem tudod,
mi az, ami öröm s mi az, mi fáj,
sokszor csak a csendes üresség van és
minden lezár.
Mondanád, feszít, erőt viszel bele
de a szó remeg, fél, menekülne,
végül leszáll a holdfényes éjszaka leple.
Szavaid ott valahol mélyen pihennek, alszanak,
máskor vulkánként törnek ki és találnak utat.
Érzed, valami kirobbanna fel az égbe,
bele a térbe, egészen ki a Végtelenbe.
Végül végigcikázna a bolygók és a csillagok között,
minden, mi belül él, egyszerre reszket és pörög,
robban, nevet és sír,
lélegezni kezd, majd magától jön a rím.
Útra kelnek a félelemben izzó szavak,
csak mennek, egyre kapcsolódnak,
s bár a közvetítő hang talán furcsa,
de megjelennek a térben,
mondatokká lesznek és elszállnak az égben.
Feloldódnak a csillagok mellett,
végig a Tejúton egy üstökös kerget.
A szavak néha félnek, megbújnak a mélyben,
néha reszketnek és fáznak,
egyetlen meleg, biztonságos ölelésre vágynak.
Kimondva őket néha azt érezzük rosszat teszünk,
írva könnyek között pedig föléjük emelkedünk.
A hang menekül egyre beljebb,
a betű pedig minden egyes érzést kifele kerget.
A has, a mellkas megremeg, a torokban az érzés,
a Hold fénye megérint és jön egy újabb lépés.
Új út a szavaknak, melyeket néha nem tudjuk,
valójában ki hall,
vajon ember -e , Isten vagy angyal,
vagy épp más segítő lények, kik mellettem
vannak, hogy ne féljek.
Ha a szavak sokszor meg is akadnak,
tudom, egyszer az égbolt sávjain csillagokat aratnak,
A csillagok egyenként a szív lakói lesznek,
fénylenek és mindig szeretnek.
Végül pedig olyankor, ha elszorul belül,
könny, feszültség , fájdalmas érzések
és a testet - lelket átjáró szabad levegő és szeretet,
mind eggyé vegyül.
