Vajon a Földön hány ember tartozhat ide az adott vonásokkal? Most megpróbálok magamból meritkezve mindannyiunk nevében megszólalni. Mind - mind, azoknak az embereknek a nevében, akik ebbe a csoportba tartoznak, akiknek gondjai vannak az érzelmekkel, azok kifejezésre juttatásával, azoknak a nevében akik esetleg bezárkóznak vagy menekülőre fogják, amikor egy helyzetben meg kell nyílni. (vagy, ahol megnyílhatnak)
Nem tudni, hány és hány ember él hasonló problémákkal a világban, annyi bizonyos, hogy az alap problémáink hasonló tőről fakadnak. Nehezen teremtünk kapcsolatokat, félünk, nehezen bízunk a másikban, hamar visszariadunk, könnyedén bezárkózunk és néha azt érezzük, pihennünk kell. Egyedül. Olyankor jobban érezzük magunkat egy befele forduló, zárkózott periódusban. Ehhez hozzá tartozik egyféle távolságtartás a világtól. Ebbe a távolságtartásba ilyenkor esetleg vegyül félelem és bizalmatlanság és ezekből az időszakokból nagyon nehéz kijönnünk és újra bíznunk.
Ilyenkor a többi ember, esetleg a barátok részéről hihetetlen türelemre van szükségünk. Türelemre, szeretetre, hogy így fogadjanak minket el és ha újra utakat keresünk és vágyjuk a kapcsolódást, legyen visszajelzés, oldódjon a gát, oldódjon a félelem és újra kapcsolódva újra erősödhessünk. Ilyenkor elég bátorságot és löketet tud adni a világ nekünk,hogy újra bátorságot és erőt nyerjünk és merjünk nyitódni, merjünk beszélgetni, beszélni akár magunkról, az érzéseinkről is. Merjünk kapcsolódni!
Hiszen sokunknak ez nagyon nehéz. Sokszor úgy nőttünk fel, hogy nem lehetett, nem volt megszokott az érzésekről beszélni. Sokszor olyan múltbéli problémás, fájdalmas kapcsolatokkal küzdünk, ami akadályoz bennünket az érzelmeink tiszta és nyitott megélésében és kifejezésében, akadályoz minket a nyitásban. Az ember múltját megváltoztatni nem tudja, feldolgozni viszont igen. Ez se egy pár perces vagy épp könnyű folyamat. Tán zárkózottságunk, érzelmi elérhetetlenségünk oldódhat az évekkel (amit még magam se tudok,hogy hogyan) de ez egy hosszú és kemény folyamat része. Néha már egészen fiatalon magunkra zárjuk az ajtót, hiszen feleslegesnek érezzük magát a megszólalást is.
Addig pedig azok, akikben bízunk az az egy-két-három ember annyit tehet, hogy mellettünk van. Így vagy úgy,akár a legapróbb jelekkel. 'Igen, itt vagyok, veled vagyok, nem vagy egyedül.' Türelemmel, kivárva hogy a nehéz időszaknak vége legyen és újra közeledni tudjunk. Újra közeledni, ez is csak bátorsággal, bizalommal működik. Bíznunk se egyszerű. Mindannyiunk életében történt valami trauma, lehet nem is egy, több kisebb-nagyobb fájdalmas élmény melyek bezártak minket és megakadályozták a világba, az emberekbe vetett további bizalmunkat. Aztán vagyunk páran akik már születésük percében küzdöttek az érzéssel. 'Odanézhetek az anyámra?' 'Bízhatok benne?' Majd teltek az évek és az ember egyre jobban elvesztette a bizalmat ami talán már ott a gyökereknél se volt meg.
Félünk! Valójában nem tudjuk mitől! Az emberektől? A másiktól? Magától a világtól? Elzárkózunk és bújtatjuk legbelsőbb érzéseinket, fájdalmainkat. Amikor pedig rájuk terelődik a szó, vagy egyszerűen csak emberek közé kerülünk, elhallgatunk mély némaságunkban vagy elmenekülünk. Ez az érzelmi bújtatás néha nagy belső viharokat okoz az emberek között, félelmünk magasra csap, légzésünk gyorsul, szívünkben mintha egy vadló vágtatna eszeveszetten a száraz pusztákon vizet keresve.
Párkapcsolataink is problémásak. A párkapcsolat együtt-elve megszakadni látszik, mikor az egyik fél sokszor inkább elhatárolódna, egyedüllétre vágyna, sőt távolságtartásra. Ettől még érezhet, szerethet de kötődése bizonytalan, bizalma ingatag. Sokszor akkor is amikor érzi a másik szeretetét, szerelmét. A 'Mi a baj?'-ra jellemző reakciónk a 'Semmi' vagyis bezárunk és menekülünk az elől, hogy beszélni kelljen az érzéseinkről. Hiszen úgyse tud senki segíteni! - gondoljuk magunkban. Aztán rádöbbenünk, már az óriási segítség ha valaki mellettünk van, ha érezzük néha a jelenlétét, a szeretetét, az elfogadását, azt hogy valójában nem vagyunk egyedül a világban. Viszont az ilyen típus problémáit párkapcsolat legyen a talpán ami kibírja huzamosabb ideig.
Általában alap vonás, hogy mélységesen egyedül érezzük magunkat a nagyvilágban, magányunkat sokszor versekben írjuk meg, színekben festjük le, érzéseinknek mivel a szóval nehéz bánnunk, más utakat keresünk.
Mégis az emberek többségének kicsit megközelíthetetlenek leszünk mindig. Talán lesznek olyanok, akik a titkot látják bennünk és lelkünkben Meseország varázslatos kincses ládáját aminek kulcsait a hétfejű sárkány őrzi. Talán mind a hét sárkányfejet le kell vágnia egy-egy hősnek, hogy lelkünk kulcsaihoz szépen egyenként hozzájusson és így jusson egyre bentebb. Így juthat el a bizalomhoz, a szív legbelsőbb rezzenéséhez. Ahhoz az ekkor már stabilabb bizalomhoz, mely ha néha meg is inog, el is veszik a térben, visszatalál, újra megtalálja az utakat.
Mindehhez pedig a lényeg, a ráfordított idő, a türelem, a szeretet. Az olyan elfogadó szeretet, ami akkor se lankad, amikor hülye időszakainkat éljük, amikor elhatárolódunk, amikor félelem-sárkányainkkal küzdünk, amikor a bizalommal küzdünk, amikor merünk és nem merünk, amikor közeledünk és távolodunk, amikor egyedül vagyunk...egyedül, ami időnként jó is, jó az idegrendszernek pihenni de néha még inkább vágynánk egy ölelés minden kis idegszálat megnyugtató, a szorongást oldó érzésére.
A lánc viszont folytatódik. Ölelés. Merünk vagy nem merünk? Bízhatunk vagy féljünk? Aztán ha egyszer bízni kezdünk és megszeretünk valakit, oda bármilyen zizis időszakaink után újra visszatérünk és újra tanulunk nyílni és nem félni, beszélni arról ami velünk, bennünk zajlik, szívünk lelkünk minden apró érzéséről, mozzanatáról.
Ezt elérni nálunk idő, az idő pedig kincset terem, de kevesen találják meg a kincset.
Ehhez van szükségünk a külvilágból TÜRELEMRE, IDŐRE, ELFOGADÁSRA, APRÓ JELZÉSEKRE, hogy így vagyunk jók, nincs baj és nyugodtan, bizalommal visszatérhetünk.
