Te egyre csak mondtad,

én figyeltem, hallgattalak.

Csend volt,  rémült feszültség,

mély vizek, zuhanás és merülés.

Kiutat kerestem, viharod süvített tovább,

nem leltünk felfele utat az érzések fokán,

figyeltem, érezni már fáradt voltam,

tudtam, az elengedés lesz egyetlen utam.

Bűntudat és fájdalom költözött szívembe,

érzések futkostak körkörös ívekben.

Rossz vagyok! - szólt a belső,

egyszer tán a béke is eljő.

Néha csak bezárkózni vágyunk,  hisz a világ veszélyes,

az érzések világa meg igencsak szeszélyes.

Nem tudhatod, mikor mi ér,

a szív lassan egy alagútba ér.

Sötét van! - szól egy hang ott benn,

egyszer csak Fény lesz,

indulj, menj, fuss és szaladj a Fényhez.

Bújj meleg,  szeretetteli ölelésébe,

tudd,  a világ jót akar, méltó vagy a jóra

és a szépre.