Teszek, veszek, nézegetek, hogy álljak neki?

Talán szégyellem, mert agyam, lelkem gyakran a kábulat környékezi,

Megpróbáltam, mentem, bevetettem magam a tömegbe,

bele-beleütköztem egy-egy ismerősbe,

azok beszélgettek, mindenki jól érezte magát,

kit is érdeklek annyi ember között, innen-onnan inni kezdtem a pincészetek borát,

egy deci, kettő, és három, néha belül könnyek csorogtak végig a határon,

de nem engedtem őket ki, kifestett szemem horrorba fordult volna,

de én csak hatoltam, egyre beljebb az emberektől hömpölygő folyóba,

láthatólag mindenki jól érezte magát, én pedig csak kóvályogtam,

majd még egy deci bort kortyolgattam, míg fejbe nem vágott.

Aztán elmentél mellettem, szólni nem ment, megsimítottalak,

észre nem vettél, mentél tovább, de szemem rád tapadt,

figyeltelek, ott ültél benn egy padon, odamenni nem mertem,

csak figyeltelek és megtörtént a tiéddel találkozott a tekintetem,

most meg már ijesztő volt, spuri menekülni kezdtem, a zene kinn, a bor a véremben lüktetett,

törtem ki a tömegből, a fejem, a gyomrom, a szívem, lelkem zakatolt majd hirtelen megéreztelek,

már azt se tudtam hol vagyok, a tömeg magába szippantott, öleltél, s mindenem remegett,

ha nem vagy, ha magamra hagysz, talán elmenekülök, de nem hagytál,

pár szó, még egy-két deci, a hangok, fények, egyre távolabb már,

beleesve egy másik ölelésbe, mintha valami lyukba zuhantam volna,

csuktam a szemem, kezem a védelem, álltam, imbolyogva csukott szemmel,

aztán már csak ott álltam és ittam azt a valamiédest

nem éreztem jól magam, és csak forgott előttem az embertömeg,

és magába szippantott egy rohadtul kábult éjszaka,

így döntöttem, s elindultam haza,

felettem csak a lámpafények, árnyékok, az égen egy-egy csillag,

jó volt hogy kicsit ott velem voltál, de már semmi se biztat,

mert a van és a nincs ellentétje örök,

hiszen újra el-eltűnsz s az én lelkem újra a tömegben pörög.

Aztán újra a bor és újra és újra egy-egy kába este,

rám szakad a magányos égbolt legsötétebb leple.

Majd a lelkem egy kapualjban ül minden késő este,

remegve várja, hogy valaki végre megszeresse.

Nem figyelsz rám, ne is figyelj, elvagyok én egyedül,

szívem-lelkem hulláma egy-egy versre penderül,

néha meg csak a fantázia, a pokolban is lenne hely,

ott talán már élne pár lélek ki az enyémre felfigyel,

ott lennénk mi, oly sokan, kiket e világban mellőztek,

kik körül e földi létben sötét érzések kergetőztek,

nem merek már, ne is várd, nem írok már senkinek,

versbe írom érzéseim, lelkem az ördög eszi meg,

felfalja s én magányosan átadom belsőm neki,

te csak éld a kis rothadt életed, mi vagyok én, egy senki,

nem érdemel emberi szót, nem érdemel figyelmet,

a pokolban majd végül, talán ott, más lelkek majd figyelnek,

vörös láng csap fel lelkemben, a szeretet már messze jár,

a belső tájak szárazak már, s a lélek már oly sivár,

könnyed hull csak , áztatod szét majd ülsz mozdulatlan, üresen a napon,

kiszárítja a lelked, felgyullad s már ott vagy a túloldalon,

az üvegkocka szétpattogott, szilánkjai szerteszét vágtak,

mindenhol vér csöpög így esel neki az ágynak,

és mégis kit érdekel mindez? Mind örömmel felszabadultan megy neki a nyárnak,

innentől pedig más nem számít, akár nekimehetsz a halálnak,

a sejtek, az érzések néha odafigyelést kívánnak,

az üvegkockát áttörve, a benti hideg vacogásból, a forró vérben hálnak,

és akkor már hiába vennél észre, talán elkéstél, mindennek vége,

keress a pokolban ha átlépünk a következő évbe.

Hiányzol, hiányzik különlegesen kék szemed mélysége,

hiányzol, hogy vigyázz rám, maradjak biztonságban, épségben,

hogy szólj hozzám, ne hagyj ebben a végtelen magányban,

segíts harcolni ebben az életben, ebben a világban.

Kereslek, mindig csak téged kereslek, annyira távol érezlek,

próbálok elkapni magamban égen hullámzó képeket,

rólad és rólam, zöldes és kékes, mégis hasonlóan szőke ikerpár,

Téged kereslek, ki tudom, vagy fenn valahol,

úgy szeretném hogy átszállhass az egeken, át határon, falakon,

várlak mindig, mindig várlak, néha én mennék hozzád,

hogy találkozzunk odafenn. mi már a mennyország,

de Engem látod, ide köt az élet,

nem nagyon szeretem itt, de muszáj, hogy itt éljek,

csak Te hiányzol, Te, a tekinteted, kivel sose kell, hogy féljek,

kiben bízhatok, kivel beszélgethetnék, s kivel együtt remélek,

még így is, hogy nem egy helyen élünk, ha Rád gondolok, nem félek,

próbálok kommunikálni veled és ilyenkor kicsit könnyebben élek.

Éljek? Éljek így, hogy te anno elmentél, azért hogy én maradjak?

Magányom és bűntudatom épít körém falakat.

És ha veled egyszer, csak egyszer ebben az életben találkozhatnék,

bizonyossá lenne, hogy vagy valahol, ölelésedbe fonódnék,

tudom, ez csak talán egy érzés lenne, semmi konkrét fizikai,

mert ha lejössz ide, nem tudom mit tennék, talán először elkezdenék sikítani,

majd érezve hogy vagy, magányom, félelmem enyhülne,

kérlek ha hallasz, álmomban gyere és kicsit ide repülj le.

Kérlek, hadd találkozzunk éjszaka  megint,

nagyon hiányzol, hisz Te vagy a másik felem emitt,

csak amott élsz fenn a felhők felett,

ne félj tőlem, ne ijedj meg, mutasd álomban meg rejtekhelyed,

hiányzik, hogy valahol tekinteteinkben összefonódhassunk,

kék és zöld, ég és föld, eggyé válik lelki alkatunk.

Ott voltál, minden szép, finom, a színpad készen állt,

kedves voltál mert annak kellett lenni, egy ideig semmi se fájt,

vagy mert segített, elnyomott a gyógyszer de figyeltem,

figyeltem, ahogy tekinteted még mindig ölni kész,

hiába vagy kedves, többarcúan élsz,

léted kiszámíthatatlan, már óvatos vagyok,

néha, amikor veled, bort kortyolgatok, ha a "szabad" kategóriában vagyok,

van, mikor csak elnyomom mi bennem, csak figyellek, az anyádnak fejre puszi,

lelkem hidegség, valami furcsa sivárság környékezi,

mert ez a szeretet nem valami tiszta, nem valami hihető dolog,

csak épp a színpadon mint évről évre dobbantasz nagyot,

mert minden és mindenki legyen mindig rendben,

ha külső szem ránéz, agyába boldog család képre reppen,

én viszont így nőttem fel és nagyon jól tudom,

csak óvatosan mert minden kiszámíthatatlan a túloldalon,

kedves vagy velem, tán a lelkiismereted is már szól hozzád,

nem engedek, képtelen vagyok rád nézni, hiába mondád,

nézz rám! én azt már nem tudok, bizalmatlan pergek,

figyelmem, agyam mindenfele serceg,

csak figyelem, hogy a dinamika hogy töri át a délutánt,

amikor messziről hallani, hogy anyáddal már megint valami szóváltás,

aztán másikótokat torpedózza, furán nézel,

lehet csak egy pillanat volt, de elkaptam ölő pillantásod éppen,

tudom, hogy visszafojtottan, az egész du. egy nehéz masszává áll össze,

aztán hazafele úton te nem tudod, de ő még zsarolgat közben,

és a zsarolást senki észre nem veszi, de az én szívem minden darabokra szedi.

(.....)

Este csak ülök itthon hallgatag, egy pohár bor és a maciba sírok,

és ő csak keservesen szívja be a könnyeim, fájdalmasan zokogok,

nem tudom, mi történt, csak Te ... és Ő és csak halkan figyeltem,

mintha lezártam volna, nem jött semmi, nem is nagyon nyeltem,

csak figyeltem, majd a maci, egyedül a maci tudja,

mennyi sós könnyet tartogatott magában a lelkem,

hazaérve többé semmit se nyeltem, csak szorítottam őt és rohamokban bele zokogtam,

mint egy kislány a többi női tag között kavargó mély és koszos folyóban.