Félsz, félsz mert ott vannak a szavak,
kimondani őket mindig nagy falat,
e-mail, egyéb, írva totál felesleges,
ha kimondod meg mégis kit érdekel? Elpereg,
ott van benned az a sok szó, rengeteg,
néha próbálod mondatokba rendezni a lelkedet,
próbálod kimondani, de nincs igazán kinek,
ha leírod? Magadnak teszed? Vagy a senkinek? Minek?
Mert a szavak összeállnak, de reakció híján,
elhallgat a lelked, nem kellesz a világnak, nyilván
elhalnak, sorban halnak el a szavak,
sose mondhattad ki őket, gyakran bennragadtak,
aztán elindult és írtál, hangokat kerestél,
ültél a parkban és a füzettel tépelődtél,
sok volt már egyedül, sok már mindez címzett nélkül,
nincs ki magába fogadjon, szíved fel már nem élénkül.
Szíved melyet egy éles csillag szabott ketté,
itt-ott belül vérzett , lassan vált érzéketlenné,
a csillag éles ágai mélyen belé vájtak,
kettészakadt és a két oldal össze többé nem találtak,
és a szavak, melyektől mindig is féltél,
velük nehezen és magadban maradva éltél,
mert nem mondhattad, kinek mondtad volna?
Ha mégis, választalan maradt, minden olyan csalóka,
más esetben lelkedet az emberektől a szorongás marta,
így maradt minden szó a lelked barlangjának rabja,
mert féltél, ha mondod, a világ hogy fogadja,
aztán megérezted, felesleges a szavaknak e harca,
mert amit érzel, amit mondanál, már csak az Isten hallja.
Ez a lelked mélye utolsó bizalma.
Talán nem is vagy méltó arra a szóra,
a hallgatásban ütött szívednek az utolsó óra.
