Csendes, hangtalan,vízesésként zúduló magány,
emberi hangok keverednek s éles fények áradnak rád,
idegen lesz végül a test és lélek határ,
s ez az állapot önmagadba bezár.
Kavarogsz, körülötted mintha ezer méh zümmögne,
árad szét agyadban hangok zavaró hűvöse,
kék hangok és lelked körül a szürkés-kék falak,
egyszerűen csak letompul lelked és agyad,
és bár emberek jönnek, néha lökdösődnek,
már nem érint, nem idegesít, szívednek lőttek,
mintha belül kékben fagyna szét a kívül zajló világ,
a benned élő egyet-egyet kiált, majd elhallgat, hisz senki se hallja,
láthatatlan teste belesüpped a tavaszi erdei avarba,
a lélek viszont már talán a fák koronája felé repül,
majd fenn a magas égen Isten elé kerül.
És akkor azt kérdi: Istenem, itt van a vége?
Bukik esdeklőn, könyörögve térdre,
és akkor Isten így szól, nem nincs még vége,
visszairányít a földi világ tágabb terére,
viszont minden ugyanaz; fények, zajok, "zümmögő méhek",
test és lélek szétválik, és többé nem kérded,
miért olyan távoli ember és ember,
miért van az, hogy a kinti világ megpörget és elnyel,
vagy csak pörget, pörget, te sötétre vágysz, szemed csukni,
éj hozta álomba mélyre alábukni.
Utazni egy éjszakán át, talán kettőn, hármon,
kinn találni magad a mennyei határon,
és a folyót, mely ott vár sárkányok őrzik,
legyőzöd őket, belevetve magad az áramlás csak körözik,
megpörget újra és kihajít a partra,
vizet öklendezel magad mellé és akkor leszáll egy angyal,
úgy borít be fényével mint a legmelegebb paplan,
és akkor valahogy emelkedni kezdesz,
fenn aranyszárnyúak szántják a szabad fellegeket,
egyik hátára felülsz, szárnyaltok az égen,
míg az aranyszárnyú újabb határt ér el,
föld és ég itt eggyé válik, valami fura folyosót érzel,
öleled a madár nyakát majd ugrani készen,
mintha egy meredek csúszda vinne vissza a Földre,
így fordul vissza a lélek a test adta körbe.
