Csendes, hangtalan,vízesésként zúduló magány,

emberi hangok keverednek s éles fények áradnak rád,

idegen lesz végül a test és lélek határ,

s ez az állapot önmagadba bezár.

Kavarogsz, körülötted mintha ezer méh zümmögne,

árad szét agyadban hangok zavaró hűvöse,

kék hangok és lelked körül a szürkés-kék falak,

egyszerűen csak letompul lelked és agyad,

és bár emberek jönnek, néha lökdösődnek,

már nem érint, nem idegesít, szívednek lőttek,

mintha belül kékben fagyna szét a kívül zajló világ,

a benned élő egyet-egyet kiált, majd elhallgat, hisz senki se hallja,

láthatatlan teste belesüpped a tavaszi erdei avarba,

a lélek viszont már talán a fák koronája felé repül,

majd fenn a magas égen Isten elé kerül.

És akkor azt kérdi: Istenem, itt van a vége?

Bukik esdeklőn, könyörögve térdre,

és akkor Isten így szól, nem nincs még vége,

visszairányít a földi világ tágabb terére,

viszont minden ugyanaz; fények, zajok, "zümmögő méhek",

test és lélek szétválik, és többé nem kérded,

miért olyan távoli ember és ember,

miért van az, hogy a kinti világ megpörget és elnyel,

vagy csak pörget, pörget, te sötétre vágysz, szemed csukni,

éj hozta álomba mélyre alábukni.

Utazni egy éjszakán át, talán kettőn, hármon,

kinn találni magad a mennyei határon,

és a folyót, mely ott vár sárkányok őrzik,

legyőzöd őket, belevetve magad az áramlás csak körözik,

megpörget újra és kihajít a partra,

vizet öklendezel magad mellé és akkor leszáll egy angyal,

úgy borít be fényével mint a legmelegebb paplan,

és akkor valahogy emelkedni kezdesz,

fenn aranyszárnyúak szántják a szabad fellegeket,

egyik hátára felülsz, szárnyaltok az égen,

míg az aranyszárnyú újabb határt ér el,

föld és ég itt eggyé válik, valami fura folyosót érzel,

öleled a madár nyakát majd ugrani készen,

mintha egy meredek csúszda vinne vissza a Földre,

így fordul vissza a lélek a test adta körbe.