Őszi, hideg fagyos november,
a tóparton ház, a házban egy ember,
magányos, kihalt és üres telek,
a szív már belül egészen reszketeg.
Messziről figyeltem a házat,
sűrű köd borította be a tájat,
sűrű, hideg, fojtogató massza,
az ember kijött, az ajtót becsapta,
a sűrű ködben csak a szívem dobogását éreztem,
tudtam, hogy mi fog történni most éppen.
Lassan, csendben lopakodtam közelebb,
a hideg lefagyasztotta minden eremet.
Hála, léptem halk volt, mint remegő őzé,
közelebb érve már leláttam a víz fölé,
láttam az embert, ahogy kiment a mólóra,
s beszállt az oldalához kötött apró csónakba.
Érdekelt, mi lesz, mindig kicsit közeledtem,
a csónak lassan elveszett előttem az emberrel.
Évek teltek, hosszú nehéz évek,
én is idősebb lettem, pár gyertya leégett,
a ház ott állt megint , én a fák között figyeltem,
az ember eltűnt, nem égett a régi fény, megborzongott testem,
furcsa, borzongató szél fújta át a lelkem,
nagy levegőt vettem és a tóhoz közelebb mentem.
A csónak ott ringatózott a közepén nem volt benne ember,
pillanatok teltek, rosszat sejtettem, s amit láttam, beleremegtem:
a tó fölött egy alak lebegett felém, szemei karikásak arca fehér,
nehezen értettem, de tudtam hozzám beszél, csípett az őszi szél,
a tó és a ház környéke megfagyott a csendben, már semmi se rezzent,
aztán az alak hirtelen megragadott, fojtogatott majd belezuhantam a tóba,
belém fagyott a sikoly s már nem működtem szóban,
a tó bugyborékolt s én süllyedni kezdtem, mikor
az alak befele egyre beljebb húzni kezdett,
fehér volt arca arcomba vigyorgott,
kinn fagyos téli idő csikorgott,
utolsó emlékem hogy süllyedek a mélybe,
egyre lentebb a végtelen sötétségbe,
rettegek de nem jutok már semmiképp se feljebb,
süllyedtem s az iszapban végezte a testem.
Hamar megfulladtam nem fájt semmi sem,
már akkor anno, mikor figyeltem, tudtam ez lesz a végzetem,
egy ködös őszi novemberi esten, a tóba öl egy ott kísértő szellem.
