Szemedben tűz lángja lobban,

haragod hullámai előtted a porban,

izzik a világ, izzik a lelked,

körötted a föld meg-megreped,

meghasad és zuhansz a poros, sivár létbe,

a pokol sötétségébe,

hol a por hamuvá lesz, nem vagy biztonságban,

agressziód izzik szavaid csatájában,

hangod erős, támadó, védelemre kész,

s mint egy kis szobában járkálva,

ajtókat, falakat áttörve kitörni kész,

izzik benned, pedig szeretetre vágysz,

hátha előbukkan egy pár barát,

de társad úgy néz ki, mindig a magány,

pedig tudnál szeretni tésztán és mélyen,

azt az egyet-kettőt kiben bízol s kikhez közel van lényed.

Néha csak úgy vagy , elvagy otthon nyugiban,

érzékenységed viszont belobban a legkisebb tutiban.

Ha szükséges, segítesz, bármibe fogsz, végsőkig kitartasz,

vagy épp mész egyenesen a falnak.

Nehezen ismerhetsz ki, Barátom,

ha mégis sikerül, kicsit talán Te leszel a családom.

Léted akár a Főnix, repülj, szárnyalj a magas égen,

táncolva örömmel, szeretettel, fénnyel, szállj szembe a sötétséggel!

Néha itt lenn oly magányos és szorongó, sivár,

belül lelked sokszor reménytelenül segítség után kiált,

belekiáltja fájdalmát a magas sötét égbe,

mélyre ereszkedik a lélek tavi mélyébe,

veszteségekkel küzd, gyászol és menne odaátra,

menne odaátra, hisz ott várja a lelki társa,

keresi, kutatja hogyan is mehetne,

úgy elmenne, messzire, de hogyan is lehetne?

Csukja szemét és áttér álom-országba,

hol egy varázslatos madár veszi a hátára,

nyitja szemét s a nagy madár már fenn vele az égen,

szárnyal a könnyed, széllel lengő létben,

bízik, úgy néz ki, a madár, kiben tán újra bízik,

vele lágyan a fények felé siklik.

Beleolvad és eggyé válik vele,

a madár lesz a lelki társa, a másik fele.

Végül pedig Te magad vagy a Madár, szállsz bele a Fénybe,

elhagysz mindent, mi e földi létnek örök sötétsége.

Sivák Enikő festményére