Érints úgy mintha az érintés sose fájt volna,

mintha lepke vékony szárnya az ujjaid közé csúszna,

mintha puha bárányfelhőn úsznál fenn az égen,

mintha szíved a magas kék égbe érne fel,

érints óvatosan de bátran,

ne félj szeretni Életben és Halálban.

S bár néha nehezen bízunk és szinte késő,

hogy az ember hogy fogadja, az rizikós és félő,

úgy tegyük, pont ahogy mi is vágynánk rája,

úgy, hogy közel érjünk s mint az Élet színes selyemsálja,

burkoljuk be létünk sok kis apró varázsba.

Elnézzük, ahogy az Élet fellibbenő színes sálja

elszáll és szél viszi a meleg napsugárba,

s bár néha felhő vonul a Nap elé,

és újra félelem bújik belé,

a színes sál csak szálljon magasabbra

érintsen egy angyalt fenn a magasban,

az szálljon a földre és ültessen bizalmat,

akadályozzon meg mindenféle hatalmat,

ha a sál hozzád repül, hagyd válladra szállni,

ígérem, érintése nem fog többé fájni!

Szemed nem csukódott, húzott az éjszaka,

húzott mélyre magába, de te nem tértél haza,

féltél, féltél szemed csukni s bízni a sötétben,

forgolódtál fel s alá de az alvásra nem voltál készen,

valahogy mégis a mélybe zuhantál, s táncoltál a pengeélen,

hangod belülről hallottad, zavaros beszéd kavargott,

a képek elmosódtak s egy percre mintha könnyes lett volna arcod,

sodort az álom, összemosódó kavargó képek,

belül elszorított valami láthatatlan erő, féltél, túl nem éled,

majd valahogy vége lett, a belső szorítás engedett,

újra kicsit könnyedebben vetted a lélegzetet,

ekkor már csak magába húzott az álom,

ott voltál az éjszaka és a reggel között a hajnali határon.

Szavakat keresel, elszálltak a széllel,

elszálltak a földön is túli messzeségben,

keresed őket, s azok lassan mondatokba állnak,

benned hol suttogva, lágyan vagy szúrva de kiutat találnak,

aztán néha megijedsz és félő, hogy

szavaid rossz útra tévedtek és bűntudatod égető,

néha bántad is őket, félve jöttek elő,

és sajnos a bizalom se mindig nyerő,

így talán jobb a csend, mégis belül hallom a hangom,

sokszor belül hallasz minden gondolatot,

mely kimondatlan,s így kavarog a belső térben,

majd aztán időnként robbanni készen,

nevetés és sírás s a világ megpördül belé,

nem tudod mi történik, lehet, így kerülsz egy angyal elé,

ki megnyugtat, visszajössz, s újra szavakban jöhet kifelé.

Ne félj érzéstől és szótól, ha nem mondod ki,

vulkánként fog a vártnál is nagyobbat robbanni,

és akkor már késő, szavaid elégtek a térben,

porrá váltak az előtted elterülő messzeségben.