Köszönöm, hogy tanítottál:

Felhőn úszni, elmerengeni,

tó tükrében csónakot keresni,

a fényeket figyelni a világban,

naplementét a távoli határban,

szabadon, gátlások nélkül lenni,

elengedni magam és szeretni,

hallgatni, figyelni,

és mélyről érezni.

Hogy elfogadtál, egyben láttál,

közben nem éreztem magam árván,

te színekben fogalmazod magad,

míg én szavakban töröm át a falat.

Amit érzel, azt a festményeid rejtik,

itt-ott tündérek éneklik.

Voltunk együtt a tó partján,

ösvényen barangolva erdei sétán,

növényeket mutattál,

teltek percek és felejtettük, ami fáj.

Jó volt és emlékek cikáznak a csendben,

minden megmaradt a szeretetben,

mert a színeink már nem egyszer összemosódtak,

a szavaim és érzéseim festményekbe fogództak,

végül eggyé váltak vele,

ebben rejlik a szeretet ereje.

Csak a csend, a csend mi körbevesz,

áttetsző, hideg ölébe tesz

ringat, ringat a csend, messze a végtelen,

fázik a csillag, melegíteni már képtelen.

A sötét felhő a Holdat kitakarja,

a farkas azt a hegy tetején fájón vonyítja,

az erdőben bagoly suhan a fák között,

a róka odújába egy apró sün költözött.

Így telnek éjek majd jönnek ködös, hideg nappalok,

néha az erdő tündére fénytől csillan, szárnya felragyog.

Felrepül magasra és kéri a Holdat:

- Kérlek, valahogy nyugtasd meg a farkast!

Ott áll és minden este vonyít a hegyen,

miután az erdőre leszáll a sötét, esti lepel.

Újabb éjszaka s a Hold így szól a farkashoz:

- Indulj, kövesd fényem, menj a varjakhoz,

majd azok bevezetnek az erdő mélyire,

túl azon, tisztás szélire.

Ott végül szabaddá válsz, indulhatsz új otthonod felé.

A farkas a következőt felelé:

- Nem megyek én, az erdő az otthonom,

itt él minden kisebb-nagyobb állat és tudod, már nem olyan a 

korom,

így hát maradok, itt a hegyen a barlangomban....

Majd az erdő tündére segít eligazodnod a világomban.

Így kavarodtam be a farkas barlangjába, 

sötét van, félek, a szívem olyan árva.

Idősíkokat váltok, a farkas bennem él,

mindig erős, harcolni kész és remél,

Ha egyedül is,de nem adja fel, mindörökké bízik,

s ha el is ér a barlang belsejében egy fura pókszőtte sírig,

ránéz, megremeg és hátat fordít neki,

ott áll a  farkas, bátran ugrik neki és leteperi.

E bátorság bár valaha valós lehetett volna,

az én mesém is tovább tartott volna.