Csak a csend, a csend mi körbevesz,

áttetsző, hideg ölébe tesz

ringat, ringat a csend, messze a végtelen,

fázik a csillag, melegíteni már képtelen.

A sötét felhő a Holdat kitakarja,

a farkas azt a hegy tetején fájón vonyítja,

az erdőben bagoly suhan a fák között,

a róka odújába egy apró sün költözött.

Így telnek éjek majd jönnek ködös, hideg nappalok,

néha az erdő tündére fénytől csillan, szárnya felragyog.

Felrepül magasra és kéri a Holdat:

- Kérlek, valahogy nyugtasd meg a farkast!

Ott áll és minden este vonyít a hegyen,

miután az erdőre leszáll a sötét, esti lepel.

Újabb éjszaka s a Hold így szól a farkashoz:

- Indulj, kövesd fényem, menj a varjakhoz,

majd azok bevezetnek az erdő mélyire,

túl azon, tisztás szélire.

Ott végül szabaddá válsz, indulhatsz új otthonod felé.

A farkas a következőt felelé:

- Nem megyek én, az erdő az otthonom,

itt él minden kisebb-nagyobb állat és tudod, már nem olyan a 

korom,

így hát maradok, itt a hegyen a barlangomban....

Majd az erdő tündére segít eligazodnod a világomban.

Így kavarodtam be a farkas barlangjába, 

sötét van, félek, a szívem olyan árva.

Idősíkokat váltok, a farkas bennem él,

mindig erős, harcolni kész és remél,

Ha egyedül is,de nem adja fel, mindörökké bízik,

s ha el is ér a barlang belsejében egy fura pókszőtte sírig,

ránéz, megremeg és hátat fordít neki,

ott áll a  farkas, bátran ugrik neki és leteperi.

E bátorság bár valaha valós lehetett volna,

az én mesém is tovább tartott volna.