Szappanbuborék semmi más

Te egyre csak mondtad,

én figyeltem, hallgattalak.

Csend volt,  rémült feszültség,

mély vizek, zuhanás és merülés.

Kiutat kerestem, viharod süvített tovább,

nem leltünk felfele utat az érzések fokán,

figyeltem, érezni már fáradt voltam,

tudtam, az elengedés lesz egyetlen utam.

Bűntudat és fájdalom költözött szívembe,

érzések futkostak körkörös ívekben.

Rossz vagyok! - szólt a belső,

egyszer tán a béke is eljő.

Néha csak bezárkózni vágyunk,  hisz a világ veszélyes,

az érzések világa meg igencsak szeszélyes.

Nem tudhatod, mikor mi ér,

a szív lassan egy alagútba ér.

Sötét van! - szól egy hang ott benn,

egyszer csak Fény lesz,

indulj, menj, fuss és szaladj a Fényhez.

Bújj meleg,  szeretetteli ölelésébe,

tudd,  a világ jót akar, méltó vagy a jóra

és a szépre.

Féltem tőled, könnyeim peregtek,

a lélek-madarak új sarkot kerestek

egy új, védett és biztonságos sarkot,

mely minden támadást kivéd és felfog.

A sarkot falak zárták körbe,

ott benn a magány él örökre,

hangod rezzent, szemed villant és 

én annyira féltem,

az Élettől már semmit se reméltem.

Csalódtam a világban,gondoltam,

jobb lesz magányban,

repülni messze árván,oda,

hol nem ér semmi bántás.

Ki állítja,hogy a falak mögött a szív

nem fáj,

ott mögöttük félve és árván,

egyetlen érintés, ölelés nélkül

a szív a messzeségbe révül.

Utakat keres a világhoz, mert

mégse elég bátor a teljes magányhoz,

a többitől is minden percben félve,

megakad az úton már semmit se remélve.

Kérlek, többé ne szólj hozzám, szemed ne tüzeljen,

mélyben izzó félelmet többé ne keltsen. 

Elég volt! A bizalom végleg eltűnt.

Szeretet volt, nincs köröttünk.

Volt egyszer egy anya

és egy baba

a gömbölyödő pocakban.

A babát várták,

ő az életet nem várta,

keserves volt evilágra jutása.

Szenvedett anya és baba,

a világ a babát be nem fogadta,

vagy épp ő nem fogadta a világot

szívébe helyezte a mennybéli utolsó virágot.

Leszületett a Földre, újra ültette,

a virág nőni kezdett régi életét feledve.

Itt keserves volt, vissza akart menni,

de már itt nődögélt,

a baba szívét meg elnyelte a semmi.

Az anyától elszakadt,s már  távol is maradt,

nődögélt a gyerek,épített sok falat.

Védelemre vágyott,

kezdetben a világ, majd az anya bántott.

Nődögélt a gyerek, erősödtek falai,

szíve gyakran remegett, nem volt mit tenni.

Telt az idő,  a gyerek nőtt,

a virág meg hol hervadt, hol élt, de

nagyra sose nőtt.

Nem lett belőle nagy, kinyílt,  egészséges virág,

mert a gyerek miben csalódott nem más mint a világ.

Világképe torzult,  szíve bezárt,

időről időre bántás érte és hervadt a virág.

Hervadt,  néha meghalni látszott,

mivel vizet nem kapott,  a szívben sírhelyt ásott.

A gyerek,  igen,  ő csak szeretetre vágyott,

csalódottságában,magányában még szeretetről álmodott.

Bármi sok fájdalom is érte, mindig tudta,

hogy erős a szíve,

tudta jól,  az úton végig kell menni,

akkor is, ha a szívben nincs más, csak a semmi.

Fájdalmas üresség,  távolság az anyától,

távolság minden baráttól,  Istentől,  a világtól.

Hiányzol!- pityergett a virág,

mire ott fenn egy angyal elkiáltotta magát.

A felhők is életre keltek, ott fenn víz fakadt,

a virágra esőcseppek szakadtak.

Élet! - kiáltott a virág. (.....)

Végül a gyerek:  Istenem! Mégis szép a világ!

Távol az anyámtól de közel másokhoz

szeretetet találtam és

feloldottam a csalódottságot.

2015 júni 22.