Van, amikor apró lélekdarabkák fekszenek köröttünk szanaszét. Csendessé válunk. Hallgatunk. Tán kerüljük a többit. A Csend mögött rejtőzik egy erős masszív függöny vagy egy fal,mely megvéd,levéd mindentől,ami tán káros,romboló. Néha ezt kell tennünk. Önmagunk érdekében.
Közben pedig a szív előtt még így is marad egy rés. Meg kell hagynunk egy apró esélyt,hogy szerethessünk,s hagyjuk,hogy szeressenek. Mérhetetlenül vágyunk arra,hogy bizalommal elengedhessük magunkat a szeretetben,kibonthassuk magunkat a falak mögül,félelem és önmagunk levédése nélkül. Ez az apró rés pedig lehetőséget ad, hogy a fal bontható legyen,hol apránként,hol nagyobb omlásokkal. Megszűrjük az embereket,akiket ezen a kis résen engedünk átbújni,s közel férkőzni hozzánk. Így kezdünk lassan megbízni, s a falat apránként bontani. Aztán néha történik valami,s újra visszabújunk a csend fala mögé.Meginog az Élet. Ott biztonságosabb.Tán egyedül vagyunk,de nem fog senki –még akaratlanul se-bántani. Így viszont a Szeretettől is messzebbre kerülünk.
Mindeközben persze vannak olyanok is,akik előtt képesek vagyunk tisztán és őszintén nyitva kibújni,előbújni önmagunk csendjéből.Megmutatni azt,akik valójában vagyunk.Ritka pillanatai,ajándékai ezek az Életnek!