Újra, akaratomon kívül újra ott találtam magam veled szemben,

vállalnom kellett, hogy újra kicsinálsz egyben,

egyetlen beszólás és megint üvöltöttem,

el tőled megint remegve menekültem.

Remegve és szemeimmel könnyekben ázva 

menekültem bele a sötét - lámpafényes homályba,

nem tudom, mit éreztem, csak biztonságra vágytam,

úgy éreztem, ennél még mindig jobb lenne a halálban,

mert Te, Neked lehetek ágról-szakadt bolond,

nem magamtól lettem ilyen, ezt jól elgondold,

és a négy fal zárt magába, tigrisként járkáltam 

fel és le a néhány négyzetméternyi cellában,

oly kicsinek tűnt a szoba őrült állati vaduló lelkemnek,

amikor másikótok megjelent, önuralommal álltam a perceket,

belül üvöltöttem és lefojtottam dühöm és könnyeim míg el nem ment,

majd tombolva boxoltam a párnát, az agyam teljesen elment.

Mintha a talajt húztátok volna ki  a lábam alól -

érzéseim és könnyeim pattanva csapódtak vissza a falról,

aztán a kés, kereszteket karcoltam magamra,

mintha az belül felszabadítana.

De nem és nem, te csak írtad és írtad az sms-eket,

egyre csak fulladtam, kössz, de veled többé nem beszélek meg érzéseket,

menj és ha annyira szenvedsz, tegyél ellene,

érzelmi zsarolásaidnak meg ma már állok elibe,

rohadtul nem hatsz meg, a világom már nem erről szól,

írhatod az sms-eket, egyszer csak elfáradok, és már csak a lelkem válaszol,

nem adok hangot, mert újra írsz és egyre kavarjuk a sz@rt,

egyszer csak megállok, nincs több válasz, csak gyógyszer és olvasok,

majd nehezen jön az álom szememre, a hasam csomós, fulladok,

lassan, nagyon lassan szippant be az éjszaka,

tán elfelejtek mindent hogy szippantott be a sötét maga?

Még másnap is sodor, kínzó feszültség, magamban hozzád beszélek,

hülye ám a tudod ki? - vágom oda majd nyúlok a késhez,

belül pörgök, rohanok, szerte-szét hajt a hullám,

nincs sehol biztonság már, s senki se vigyáz rám.

Majd, ott, benn, hol igazi biztonság van, csak nézek ki az ablakon,

állok lemerevedve, percek telnek, s egy hang se jön ki torkomon,

mi történt? - kérdi - jobban lenne ha elmondaná,

de állok ott hangtalan, gyomromtól egész testem remeg,

percek telnek és ott is a biztonságot keresem.

Mikor nagyjából megvan , telefonom nyújtom,

- nem tud beszélni? - még nem - mondom elcsuklón,

az utolsó sms-ek tegnap késő este,

végigolvassa, leülök, a lábam még mindig jár,

nehezen nyugszok, de a hangja, a hangja sokat segít,

szól hozzám, vele újra biztonságos megint.

Hogy miért is próbálkozok újra és újra?

Még mindig bízom benne, hogy megértesz, meghallgatsz, felfogod mit mondok,

s rálépsz a hozzám vezető útra.

De nem, nem és nem, pörögtem, mondtam, eljöttem,

de agyamban szavak és érzések szántottak, sms-edre már az emailt írtam jöttömben,

írtam, ne válaszolj, mert szorongok tőled, de remélem felfogtad,

felfogtad szavaim, a sorok között billentyűzve akármit is róttam,

bár már nem igen bízok, nem bízok abban, hogy felfogtad,

az sms-váltások asszem csak idő-pocsékolások voltak.

Nem kerültünk közelebb egy percre se,

de már nem fáj a lélek rettegett tengere,

csak vagyok, szólni sincs már kedvem, fura nyomott hangulat,

de jobb ha nem hallgatom feleslegesen a hangodat,

hogy szenvedsz? Én is tettem eleget,

azt hiszem, amott csak a saját szenvedésed keresed,

azt mondod , őszintén érdekellek, de nem tudsz meghallgatni,

sose tudtál, s én elhallgattam, bennem üresség és semmi,

valami mérhetetlen nagy - úgy is mondják - ŐSTÖRÉS -

olvastam valamikor nemrég - egy könyv címe volt,

ŐSTÖRÉS - BIZALOM-SZÉTFOSZTÓ,

HANGTALAN, NÉMA, SZAVAKAT MÁR NEM OSZTÓ,

VALAMIFÉLE FURCSA, SZOMORÚ MAGÁNY,

MERT TE VAGY AZ, KINEK MARADOK SOSE FELFEJTETT TALÁNY,

EGY LÁNY, AKI BELŐLED JÖTT E FÖLDRE, LEHETNE AKÁR NON-VERBÁLIS,

LEHET SZAVAK NÉLKÜL JOBBAN ÉRTENÉD ÉS ÉREZNÉD E LÁNYT IS,

MERT MÁR NEM KIÁLT, ELHALLGATOTT ÖRÖKRE,

NEM PRÓBÁLKOZIK MÁR TÖBBET FELESLEGES KÖRÖKBE.

Mert a jajgató színjátékban merőben elfáradt, 

már nem érez gyökereket, már nem érez maga körül fákat,

csak áll az ingoványos talajon, próbál nem játszani,

próbál elhallgatni, de a játék néha merőben húzza,

valami mélyen érzett őszintétlenségen rezeg a lélek húrja.

büszke vagy rám? Ma már túl késő,

Nem hiszem el, szívemen a véső,

számon az erős tapasz,

mely már minden szót megragad,

és ráncigál és a falnak lök és az érzések véreznek,

szótlan némaságban a késbe dőlve éreznek.