Közel lettél, túl közel, lelked lelkembe ért,

volt pár spontán óra, csak érzett, semmitől se félt,

pedig az ölelésed, a hangod, ott oly messzi voltál,

távoli voltál, s én lebegtem, hangod messziről jött,

tudtam, csak látomás vagy, semmi se örök,

és így is maradt, a Közeli újra Távoli lett,

és mit éreztem belőled, lelkemben örvénylően pergett,

örvénylően, végig sodort a szélvihar,

majd újra ott álltam egyedül érzelmi önmagam,

ott álltam újra egyedül lebegve, s már nem volt se ég,

se föld, se ember, se Te, senki se a közelembe,

kisírtam magunkat és a világ újra visszájára váltott,

lelkemben a Közel a Távolnak kiáltott.

Hangja megrezgett, de mi Távol az Távol marad,

egy-két összeérő Közelség könnycseppeket fakaszt,

és taknyoddal - könnyeddel a párnába vésed,

milyen örök idegenségben, mindentől, mindenkitől Távol élned.

Nem érezni, csak lebegni bele a világba,

feküdni a mezőn, nézni a messzi határba,

feküdni ott és lelkünk már testünk felett lebeg,

elveszünk messze, fenn a felhők felett,

az eső zuhog, villám csap testünkbe,

elvágott ereink lüktetnek lelkünkben,

mert oly nagyon üres, magányos a világ,

lelkünk bár tudna, de már nem kiált ...

Kábult lebegés a világban,

már nem érzel, és fenn a mennyei családban,

tested még a mezőn, füledben sípszó, ekágé,

lelked már magasan fenn a fényeké,

véred az esőáztatta talaj mosta magába,

vesztettél de még mindig harcolsz a csatában,

játszol és estétől reggelig kábult fejjel,

a sípszó erősödik és átlépsz az egyenes jellel.

és mindenki csak azt lát amit látni akar,

feslett, bűnös fonál szorítja lelked a magasban,

nem érezni, csak lebegni a világba,

feküdni a mezőn, nézni a messzi határba.