Volt egyszer, hol nem, messzi-messzi vidékeken innen és túl, hol az égen pacsirta dalol és valahol az erdő mélyén a kurtafarkú vaddisznó túr, élt egy lány az erdő közepén egy aprócska kis házban a szüleivel. Nem szerette az életet, nem szeretett otthon lenni, mert senki se figyelt rá igazán. Magányos, a szülei felé mindig maximálisan megfelelni akaró, szorongó lány volt, aki családjában eléggé hamar elnyerte a "fekete bárány", a "furcsa", a "hülye", a "beteg", az "idegbeteg" jelzőket. A világban sose érezte magát elfogadottnak és szeretettnek pusztán azért, aki. Ezért mindig mindent megtett, hogy eléggé jó legyen, hogy végre figyeljenek rá és törődjenek vele de kisebb testvére élete sokkal hamarabb a középpontba került. Normális is lett, barátokkal, társasággal, párkapcsolattal, sose volt úgy megkötve a keze mint Julcsinak.
Igen, Julcsinak hívták a lányt. Szőke egyenes haja háta közepéig ért, egyszerű , a mindennapok lánya volt. Egyszerűen csak jó akart lenni egy nyomuló, szorongással, versengéssel, erőszakkal és elnyomással teli világban, amiben felnőtt, de ez a jóság teljesen láthatatlanná, észrevehetetlenné tette. Sokat eljárt otthonról, ki az erdőbe, át messze a városba, de csak rótta és rótta magányos útjait, körülötte emberek örvénylettek és ő olyan aprónak érezte magát, már nem is igazán vágyta ezt az életet. Bár kiléphetnék a testemből! Bár a pokolig zuhanhatnék! - gondolta oly sokszor. Néha egészen mély dolgok súrolták lelkét, érezte a vágást a bőrén, a szívén, de nem tudott beszélni erről senkivel. Gyakran ment le a vasútra s csak figyelte a vonatokat, fényképezett és elmerengett az életen. Minek is élni normális, élő emberi kapcsolatok nélkül? Sose érezte magét önmagáért szeretettnek, a világ egyszerűen csak elment mellette, észrevétlenül, egy érintés nélkül elsuhant és a vonatok továbbrobogtak miközben ő ott állt és figyelt. Gyomra apróra szorult és úgy érezte képes volna megtenni. Megtenni bármit, hogy a világ egy kicsit legalább felfigyeljen rá, hogy feltűnjön, hogy törődjenek vele. Úgy érezte, valami igazán extrémet kéne tennie ezért. Szüksége volt az intimitásra, miközben rettegett is tőle. Túl sok mindent élt meg anyjával az erdő mélyén falak mögött, ahol sikíthatott, üvölthetett volna semmiképp nem lett volna segítség. Sokszor csak zokogott, a végtelenségig, lelke összeszűkült, és már bármit ... bármit megtett volna a szeretetért, a figyelemért, mégis előszeretettel bántotta magát. Idővel eljut oda az ember, ahogy Julcsi is eljutott , hogy a fizikai fájdalom kifejezetten szükséges mert elnyomja a lelkit.
Julcsi ahogy nőtt, egyre jobban vágyott távolodni az erdőtől és anyjától, így lett belőle szökött lány a városban. Hol itt élt, hol ott, mindig volt egy apró zug az utcák sorában, volt, hogy teste hetekig nem ért vizet, büdös lett, hosszú szőke haja zsírosan lógott a nyakában. Járt-kelt az utcákon, végtelenül magányos és elhagyatott volt, fedél nélkül, naponta a téren koldulva, de tudta, hogy oda, soha de soha nem megy vissza. Félve nézett az emberekre, az emberek pedig megvetéssel néztek rá. Pedig csak egy elveszett lány volt a városi forgatagban. Senki nem tudta, honnan jött...hogy hova tart, azt igazán ő se.
Egyik nap, ahogy elszendergett egy padon, hosszú haja lelógott a porba, valamit az orra alatt érzett csiklandozni.
Hááápcccci! - nézett fel Julcsi.
- Hát te ki vagy? - kérdezte nagy kíváncsian.
Egy tündér vagyok, s azért jöttem, mert talán .. segíthetek.
- Én rajtam már senki se segíthet. Hm, lehet mégis ... Na és hogyan?
- Én egy különleges tündér vagyok - lebegett a tündér - hajszíneket változtatok át. Segíthet - próbálta biztatni Julcsit.
Julcsi nagyon izgatott lett.
- Talán a szőkémre egy hajszín új embert is formál, talán minden hipp- hopp a te tündéri varázslatoddal megoldódik.
- Mire vágynál legjobban? - a tündér célja az volt, hogy feltérképezze Julcsi lelkét.
- Talán...hogy figyeljenek rám, hogy törődjenek velem, hogy felfogják létezek én is.
- Értem - mondta a tündér - szóval ... barátokat szeretnél?
- Nem nagyon tudom, mi az a barátság - mondta Julcsi szomorúan - de talán, talán ha a szőke, problémás, megfelelni vágyó, szorongó részem eltűnik, talán tényleg minden megoldódik és az emberek egy élénkebb színre felfigyelnek. Talán ... talán még beszélgetni is megpróbál valaki velem - mondta és szemeiben nagy kövér könnyek ültek
- Csukd be a szemed! Gondold el milyen hajat szeretnél.
Julcsi lecsukta a szemét és a naplemente színei jutottak eszébe.
- Olyat mint amilyen naplementekor az ég.
- Oké, mondd utánam háromszor.
' Naplemente vöröse ég, szőke hajam vörös légy.'
Mondd, és Julcsi mondta, háromszor, a tündér pörgött a feje felett, mire Julcsi haja átváltozott.
- Gyere velem! - mondta a tündér, kimentek a fényre, s megálltak egy üzletnél. Julcsi belenézett tükrös üvegébe és elállt a lélegzete. Vörös nagy dús haj esett a vállára. Teljesen más volt. Másnak is érezte magát, szabadabbnak és valamivel többnek is mint anno. Többnek, másnak, akire talán lesz aki figyel. Feldobott volt, egy időre minden megváltozott benne. Az emberek a külsejét látták, páran megfigyeltél, méricskélték, olyanok is, akik amúgy mindig is szartak rá, nem is foglalkoztak vele sose. Most így, egy kicsit úgy érezte, kitűnik és észreveszik. Végre, végre kicsit érezhette, milyen ha valaki számít a világban. Később rájött, mindez csak a nem várt extrém változás hatása volt.
Aztán eljött a másnap, a harmadnap, a nagy vörös lobonc lelapult és Julcsi kezdett még mélyebbre zuhanni. Zavarta, hogy az embereknek ennyire a külső számít és senki nem tudja milyen mélységek vannak hajszín változása mögött. Persze, valójában senki se volt rá kíváncsi, pontosan mint ahogy ezelőtt se szőkén. Újra csak egy volt a város nyüzsgő forgatagában. Az emberek jöttek-mentek, ő pedig csak ült a téren kalapjával pénzt koldulva, hogy meglegyen. Ugyanúgy érezte magát mint anno a szőke hajával, pont úgy.
- Ha-ha, itt vagy valahol tündér? Lásd minden csoda fél napig tart - szólt egyik éjszaka bele a világba. Egyedül ő feküdt a téren a padon, senki nem figyelte, senki nem hallotta, senki nem titulálhatta bolondnak mert egy tündérrel beszélget magában. Igaz a haja szőkébe merült vörös volt mint a naplementekor tüzelő égbolt, de ő ugyanaz a kiüresett, magányos, félelmekkel teli lány volt, aki mellett bármi is történt vele, bármikkel küzdött és harcolt , a világ, a többi elment, elment és ott hagyta. Magára hagyta. Valójában már azt se tudta miért van itt. Kifolyathatta volna az összes vérét egy késvonással egyetlen éjszaka alatt és a szőkéből lett vörös lányt a világ végre örökre elfelejthette volna.
De nem így történt ... Másnap felkelt ... kiment a vasútra ... és bár messziről rásipoltak jelezve hogy veszélyes, ő dőlni kezdett be a vonat elé. Annak nem volt idő fékezni és persze Julcsi mögött már nem állt semmiféle tündér vagy akárki emberfia. Az emberek csak jöttek és mentek mint eddig. Fájdalmas közöny terjengett a levegőben. Vörös hajszálai azóta is fellelhetők a városi pályaudvaron.
