Mint egy fadarab mozdulatlanul az ágyon,

melledben a fura bánat, ami nyom,

mint egy kivágott fadarab, élettelenül

keresed erődet rendületlenül,

de kiszállt belőled, gyenge vagy,

kinn tomboló szél, besüt a halovány nap,

Te csak fekszel ott, rajtad a puha takaró,

ettől biztonságos, meleg, oltalmazó,

valami furcsa bénító érzés szögez az ágyhoz,

lelked itt már oly közel áll a halálhoz,

mert ki szólna, mégis ki érne hozzád,

a szeretet vajon merre vár rád,

és mégis, a kutya ott ül, nagy szemével figyel,

ott ül, mellőled ilyenkor nem megy el,

ott fekszik ő is a közeledben,

valami furcsa, megtévesztő erő nyom bele az ágyba,

egyetlen lökés, ülj fel, csinálj valamit! - semmi nem megy kárba,

de minek, minek kelljek fel ma?

Kinek az Élet, kinek a fejfa,

fel-alá jársz a lakásban, szél süvít kinn a határban,

fellökted magad, izmod újra feszül, tested kiválik

a nyomott állapotból,

hangtalan némaságod már csak belül nyom,

mozogsz, jössz - mész, a távolba nézve beleszédül lelked,

elszáll majd a fejfán az alábbi áll:

Élt, meghalt, pár év lepergett,

nyomott nem hagyott, egy-két nap és feledésbe réved,

a világ tovább él újabb sok-sok évet.

Így találkoztam a magasban vele,

ő volt az, az ikerlány, lelkem másik fele,

szólt hozzám, megölelt, végre ketten voltunk,

a szférák között a magasban lebegve siklottunk,

ne haragudj, hogy nem hittem az álmaimban, benned - mondom,

és ő arcomra könnyeket perget,

nem tudom, mindez az övé? vagy az enyém? - bizonytalan jelenleg,

így szól - tudtam, hogy odalenn nem hittek bennem - 

fejemet lehajtom, ő megfogja kezem,

lélekként, ketten egymásba fonódunk, vár a végtelen.

Este a puha pléd melegsége takar be,

biztonság terül el benn a szívedben,

reggel kelsz, az üvegfal ott terem előtted,

séta közben nézed a kék eget, a felhőket,

sehol egyetlen árva ember, nagy a tér előtted,

csukod szemed , a világ így vagy úgy létezhet felőled,

majd kinyitod, az üvegfalon át a levegő megáll,

fenn az ég tiszta kék, egy-egy felhő s a messzi határ,

csukod szemed és gyengén az üvegfalnak dőlve,

lelki szemeid előtt talán látod azt szilánkokra törve,

látod, ahogy vér csepereg szét a szilánkokon,

de cselekedni gyenge vagy, néha a nap ki-kisüt még gyenge fokon,

és te felváltva nyitod szemed, majd csukod,

lépteid robotszerűen követik egymást, néha a port rúgod,

és

egyre- egyre jobban beleszédülsz a végtelen térbe,

ahogy találkoznak robotszerű lépteid és az égbolt kékje,

lépkedsz és úgy érzed, csak forog és forog a világ,

belülről egy részed a távolba kiált(ana)

bár kiáltásod úgy zengene, hogy megtörne előtted lelked üvegfala.

Csak elkezdeni írni, mikor hangtalanok a napok,

szó szóra épül, s tán lendületet kapok,

az élet zajlik, mintha egy üvegfal mögött lennék,

vagy éppen egy buborékban lágyan lebegnék,

kereslek Téged, kezem az üvegfalhoz ér,

s mintha egy ikerlány jelenne meg a túloldalon a két világ peremén,

az üvegfalon esőcseppek gördülnek le,

nem tudom mindez álom e vagy a valóság része,

csak állok ott és keresem a világgal a kapcsolatot,

de az üvegfal egyfajta határvilágot alkot,

vagy a buborék rugalmas vizes fala, mely szét nem robban,

mindenfelé kinn  a világban víz loccsan,

és a vízcseppek lágyan gördülnek tovább,

és már nem érzem igazán, hogy bármi is fáj(hat),

fáradtan és gyengén dőlök az üvegfalnak,

hidegből melegbe vágyok, takaró alá könyvvel,

de a lélek melegedése ettől még nem jön el.

Az üvegfal hideg, a puha takarót húzom magamra,

bebugyolálom magam hogy ne érezzek a világi kacajba,

mert emberek beszélgetnek, szavaik könnyen görögnek,

bennem csak a zenei szünetjelek pörögnek,

mielőtt a zene szárnyán tovaszállok,

egy pillanatra "szün" , megállok,

de néha ez a pillanat akár egy egész hét, hónap, élet,

nem beszélek többé és már nem is félek (...)

Aztán egyszer tán elegem lesz az üvegfalból,

könnyeimmel rontok neki és kitör mi bent volt,

nem tudni mikor és nem tudni hogyan,

de mindenképpen óriási magányos robajjal,

mert Te biztos nem, tán senki nem hallja majd,

a világ csak éli a fal mögött a mindenkori cserfes nagy kacajt,

nekimegyek és öklömmel vágok bele a falba,

üvegszilánkok pattannak szét a világra sz#rva,

csak én vagyok ott, és itt-ott kezemből vér csöpög,

de nem fáj - vágom oda - nem adom meg ezt az örömöt,

idegesen harapom ajkam , a vér íze édes, érzem ,

a világot már semmire se kérem,

a falat kitörtem, elindulok ....

talán pár lépés és újra egy üvegfalhoz jutok,

vagy buborékban szállok tovább,

elhagyom a Föld légkörének határát.