Lány: Rég figyeltem őt, a vizen ringott erre-arra,
messziről figyeltem, ő sose jött ki a partra,
hol nyugodtan ringatózott, hol szellő tépázta,
hol benne és körülötte volt mikor levelek se szeri-se száma,
levelek benne és a vízben szerteszét ázva,
Úgy éreztem, ő pont olyan mint én, én voltam a Csónak,
halkan szólítgattam az arra járókat,
magányomban ott álltam, fáztam a vízben,
napfényre vágytam és emberekre de azok közönyösen elmentek mellettem.
Csónak: Csak Ő látott, csak ő, egy lány állt meg mindig a parton,
figyelt engem, lefotózott, és érezte mit én, máig ezt vallom,
a lány mindig jött, minden hétvégén ott találkozott velem,
én pedig azt hiszem, őt igen megszerettem,
mert Ősz volt, hideg, fagyos, késő őszi napok,
mikor a lány megállt és figyelt, oldódtak a fagyok.
Mintha beszélgettünk volna, oly jó volt vele,
szívesen fogadtam volna, evezzen ki velem a végtelen tengerbe,
de csak nézett és tudtam, hasonlóképp érez,
hideg van, egyre hidegebb, magányos az élet.
Lány: Figyeltem, s egyszer csak úgy láttam, kitisztult a csónak,
a víz is körülötte, a levelek elúsztak,
tiszta volt a víz és hidegen kék a csónak,
élénk, hideg idő volt aznap, itt-ott megálltam a tónak,
madarak és kacsák cikáztak, sirályokat fújt a szél,
és a csónak fázott, láttam már nem nagyon remél.
Legalább tiszta volt, letisztult kívül és belül,
majd a téli fagyokban valahol biztos téli álomra szenderül.
Míg a víz víz marad, hétvégente találkozunk ott lenn,
belül megtaláljuk egymást a beszélgetésben.
Mert a csónak olyan mint én, s én mint a csónak,
érezzük egymást s együtt meséljük történeteinket a tónak.
