Ősz lett, a tó is lassan téli álmot alszik,
utolsó hullámai a szívemet érik,
rajta kacsák, hattyúk és tán kevesebb ember,
a nyár elhaladt, messze ment el.
Várjuk a tavaszt, de még jönnek a fagyok,
megnézem a parton felbukkanó arcot,
mogorva, hideg és jeges,
ő is nem mást, csak szeretetet keres,
és akkor én ott vagyok, minden hétvégén figyelem,
hadd meséljen ő távoli meséket nekem,
mert a tó egy barát, ő is tud mesélni,
ahogy én mesélek ott hétvégente neked,
kinn pedig nekem mesélnek magasan az egek,
mesélnek a fel-felbukkanó emberek, a neszek,
a kacsák, a kiürült tópart, és az ember kezek,
melyek érinteni vágynak, míg van kit,
én csak figyelek, messze a félszigetet, a Tihanyit,
a természetet mely mindig változik és mesél,
és a szívem már nem fél,
vagy épp érezni fél, fél, hogy fájni fog,
és akkor a szél megérinti arcod,
úgy ahogy embert érinteni sose engednél,
vágysz is de minden sejted fél,
és akkor végigsimítod tekinteteddel a Tónak
Arcát,
s lejátszottad önmagad harcát.
És már magad nem is érzed,
csak őt magad mellett féled,
féled, hogy túl fagyos lesz és rideg,
mert már mindig minden olyan hideg,
vele várod a tavaszt újra eljönni,
tán akkor jobban hagyod érzéseid magadra törni,
és ott állnak a kicseszett kapuk és falak,
és beszélgetsz a Tóval, hát ez nagy falat.
Neki is ott benn? - kérdezi ő nagy kíváncsian,
mire én: egyedül ő tudja a helyes utat irányomban.
Ő velem egy másik ember, igaz és valós, te az vagy? - kérdem,
Szerinted? - kérdi ő, és képzeletem az égbe ér fel.
