Megellai Katalin képéhez
A téren egy hegedűs bácsi húzta a nótát az utca népének. Valahonnan, messziről, egy fa mögül egy kisfiú figyelte. Elbújt és hallgatta, hagyta hogy elbújjanak benne a hangok és átrezegtessék szívét. Mit látott, egy-két húr, a hegedű csigája és a vonó egy része melyet a bácsi fel-lehúzva gyönyörűséget teremtett. A kisfiú hallgatta, csak hallgatta elámulva majd lassan egyik lábát téve a másik elé közeledett a bácsihoz. Megállt előtte és csak nézték egymást, ahogy az játszott. Meglátták egymásban önmagukat. A bácsin ütött-kopott ing a könyökéig felhajtva, megviselt farmer, borostás volt, haja torzonborz, de úgy játszott a hegedűn a fiú beleborzongott. Ott állt most már ő is nyíltan, szabadon, felvállalva magát: ütött-kopott-szakadt utcagyerek volt. Ki tudja milyen messziről kóborolt, ki tudja, volt e apja, anyja, bárkije is ezen a földön. A hegedűs meglátta benne kisfiú önmagát. A fiú ahogy ott állt a hegedűssel szemben érezte, hogy az csak neki hegedül és életük ezen a ponton össze fog fonódni. A hegedű hangjai meséltek. Meséltek egy szomorú és számkivetett életről, meséltek a hegedűs bácsi mindennapos küzdelmeiről, a fiú csak állt, hallgatta, szíve kiáradt és könnyek peregtek szeméből.
A bácsi ekkor megállt, a hegedű elhallgatott ott félúton, és csak álltak egymással szemben. Közéjük telepedett a csend. A kisfiú szemében könnyek csillogtak és lassan peregtek le arcán, a hegedűs odament, megölelte. Nem volt szükség szóra, a hegedű beszélt helyettük, mindent kifejezett.
A bácsi a fiú kezébe adta, finoman beállította a kezében, hogyan tartsa, majd az végighúzta rajta a vonót.
- Jó lesz az! Csak bátran! - súgta a bácsi a fülébe.
Ezek után együtt vándoroltak városokon, pusztákon, dombokon át, a fiú is megtanult hegedülni és a hegedű újra mesélt....most már az ő kezében. Elmesélte a fiú történetét és a bácsi szavak nélkül is tudta, érezte a gyerek fájdalmát. Hogy ezt mégis hogyan? Mindketten értették a zene és a szeretet nyelvét.
