Te vagy az, kinek egy élet adatott megtanulni kezelni,
és emelni, végül bennem már nincs más, csak közömbös semmi,
nem merem többé magam elengedni, s érezni,
nem jó mindig bizonytalanul és kétségek között létezni.
Te vagy az, ki felé újra és újra próbálkoztam,
majd csalódtam és mindig újra zuhantam,
te vagy az, ki örökre bezárta a szívem,
te vagy az, ki által született oly sok sorom s rímem,
s bár beszélni nem tudok, hangom a szorongástól elfulladt,
Te vagy az, ki mellett gyomromban tűz gyulladt,
Te vagy az, kihez a remény mindig visszavitt,
mert nem tudtam elviselni, hogy ilyen ez itt mindig,
hogy félek, tán örökké félni fogok tőled,
futok, meglépek, távolodok mellőled,
és akkor tán kicsit újra nyíltam,
majd utána ordítva-zokogva a párnába sírtam,
mi fáj, mi rossz, mi elszorít belül,
csak sírtam perceken át rendületlenül,
és utána látod, idővel már nem mentem vissza,
féltem, ha nyitok, a kapcsolódás levét a szívem issza,
és nem mondhatod, hogy nem, újra próbáltam,
és újra végeztem a telezokogott párnában.
Te vagy az, kinek hozzám közel kéne lenni,
de az út már lezárt, és már nincsen semmi,
az érzésektől félek, nincs már mondani mit,
jobb lenni egyedül, magamban, az Istenit!
Tán jobb is és időnként máig a lesírt festék,
mi feketére mossa a szemem környékét,
s a könnycseppek szürkésen összemosódnak,
lelkemben az idegenség szálai összefonódnak,
és szeretném tudni, akár ha teljes magányban,
megéri élni e nagy világban!?
