Csend volt. Végtelen, sűrű, áthatolhatatlan és önmagába forduló csend. Nagybetűs. A Csendek Csendje, a világ végtelensége. Mégis néha fullasztó és nyomasztó csend volt. Tudta, hogy valami probléma van vele. Rég tudta, de maga se tudta, mi. Vajon vele van valójában a probléma vagy a világgal? A körülményekkel? Mindig csak ezt kereste. Hol a hiba? Hol siklott félre minden? Valójában boldog is lehetne - gondolta Leóna - és mégse az. Egy üvegbura kerítette körbe és hiába csapkodott, nem jutott ki, nem érte el a külvilágot, az embereket. Mindig is volt ezzel gondja, de ott benn a levegő már egyre fullasztóbb volt. A lelke kezdett elcsendesülni, szíve egyre lassabban dobogott, néha egyet-egyet ki-kihagyott. Ott élt ő benn. Néha dühében zokogott és csapkodásától megrepedt nem csak a szívén tátongó seb, hanem maga a bura is, de aztán ahogy lecsillapodott tripla olyan erősen ragasztotta vissza magának. Kiutat keresett a burából, de nem tudta, hogyan tegye, hol tegye, merre induljon. Munkája annyira elzárta, sokszor már hazamenni se volt kedve, egyáltalán kimozdulni. A munkájában elbújhatott a külvilág zajongása elől. Tudta jól, minden rossz tapasztalata ellenére, hogy nem csak fájdalom érheti kinn, és azt is tudta, hogy ebben az üvegburában a szeretetet se tudja közelebb engedni. Ott benn a csend sűrűsége tapintható volt, mely minden egyes alkalommal, mikor megölelt valakit, cseppfolyóssá vált és elkezdte körbelengeni. Ekkor úgy érezte, valami igen nagy dolog történik vele. Ritkán esett ez így, de amikor így esett, azokat a perceket próbálta minél tovább őrizni. Mi lehetett vele a baj? Miért nem tudott a világgal igazán kapcsolatot teremteni? Maga se tudta. Félt a szavak erejétől, hisz annyiszor találta már a verbalitás mocskába, sarába magát süllyedni, üvölteni, kapaszkodni kifele a fájdalomból, a szorongásból a nyugalomba, hogy már mintha nem is várt volna a szavaktól jót. Egyre inkább értékelte az értő és érző csendet, mi oly kevés emberrel átélhető és működtethető kiváltság. Ezek az emberek oly kevesen voltak de ők értették és érezték őt igazán. Nem akarták változtatni, nem okoskodtak, nem nyomultak temérdek tanáccsal, egyszerűen csak vele voltak. Vele voltak esőben és szélben is, sőt, viharban is. Elfogadták.
Egy szép napon Leóna a parkban sétált. Felette egy kismadár dalolta az ágakon a tavasz közeledtét. Dalolása megrepesztette az üvegburát, elkezdte átengedni a kismadár hangját. Valami megtört, egy alig látható helyen az üvegbura megrepedt, a lány kapcsolatba került a világgal. Egy kismadár, egy kutya...már más állapotban sétált tovább. Egyszer csak az üvegbúra tetején a feje felett egy apró puffanás hallatszott. Belül ez egy tompa hangként és rázkódásként volt érzékelhető. A lány lassan elkezdte csavarni a bura tetejét és félve kitekintett. Egy aprócska manó ült a búra tetején.
- Héééé, Teeee, leesek! - kiabált a manó.
Leóna elmosolyosodott. Hinni se akart a szemének. Egy manóval beszélgetek? - gondolta magában, de alighogy ezt végiggondolta, a manó így folytatta:
Igen, igen, én vagyok a park lakója, itt lakok a parkban. Néha megjelenek, faágakon, padok mögött, itt-ott,de az emberek világából csak keveseknek teszem magam láthatóvá. Te egy vagy a kiválasztottak közül - mondta nagy lelkesen a manó ahogy a lány reakcióit figyelte.
- Te, pszt! Hajolj csak ide közelebb! - suttogta a lánynak, miközben az, kicsit lábujjhegyre állva közelebb húzódott a manóhoz. Elárulok neked egy titkot!
A lány egyre csak fülelt. Már nagyon kíváncsi volt erre a kis manóra.
- Tudod, csak annyit kell tenned, hogy egy picit eltolod az üvegbura tetejét, hogy egy aprócska napsugár bejusson. Az ott benn majd teszi a dolgát. Szóval, te lány, hallgass rám! Hagyd egy picit nyitva azt a burát, ne legyen annyira zárt. Nincs veled semmi baj, hidd el, de így senki nem tud hozzád férkőzni. Engedd be kicsit a napsugarat és utána majd lassan fokozatosan, a madarak csiripelését, a levelek susogását, az eső kopogását és lassan majd nagyon lassan az embereket is. Ha néha-néha kinyitod az üvegbúra tetejét és engeded kicsit be a napfényt, az tenni fogja ott a dolgát, csak bíznod kell benne.
Leóna elég szkeptikusan állt a dologhoz, de úgy tett ahogy a manó mondta. Napról napra próbálta engedni a fényt, hogy bejusson a burába, engedte a madarakat, a kutyákat magához és a maga tempójában nagyon nagyon lassan, nehézkesen, hisz nem tudta, hogyan tegye, elkezdte az embereket is közelebb engedni. A napfény melege a vastag burát melegítve elkeskenyítette azt, így, bár még mindig benn volt, könnyebben engedte át magát egy-egy érintésnek vagy ölelésnek mely olvasztotta a körülötte levő burát. ,Jól esett neki. Megpróbálta elfogadni, hogy nem csak az ölésre, bántásra és lelki összezavarásra szánt szavakat érdemli meg.
Hiszen többet ér ő annál. Teltek napok, hetek , egyik évszak váltotta a másikat. Következő év tavaszán a lány ugyanabban a parkban sétált. Az üvegburán már nem volt tető. Egyszer csak, hopszla, ott termett mellette a manó. Egy faágról ugrott és egyenesen a bura alján a fenekére puffant.
- Remélem, emlékszel rám! - kérdezte nagy vigyorogva. Örülök, hogy eltűnt a buráról a tető. Látod, így már én is könnyebben bejutottam hozzád, és ahogy a Nap sugarai melegítik, úgy lesz minden nappal jobb. Lassan majd talán a fények, a Nap, a Hold és a csillagok közelebb hoznak a világhoz, az emberekhez, a Világegyetem minden kis darabjához. Hidd el, próbáld meg csak egy kicsit érezni, hogy Te is részese vagy ennek az egésznek és szükség van Rád itt!
Leóna a manóra nézett, arcán könnycseppek folytak végig. Kezébe vette az aprócska manót és a fülébe suttogott, ugyanúgy, ahogy anno a manó tette vele:
- Köszönöm, amit értem tettél!
Ekkor egy aprócska színes pillangó keveredett röptében a burába. A manó belekapaszkodott, emelkedtek, emelkedtek, Leóna pedig hálásan nézett utánuk!
Milyen lehet valójában odakinn? - gondolkodott el magában - még csak egy töredékét, ha megéltem.
A manó ezek után örökre a szívében élt és sose felejtette szavait.
