Telt egy hét és rájöttem erre és persze arra,
két irány, két út, két teljesen más fajta:
Azt éreztem, sok mindenben hibás vagyok,
úgy döntöttem jó, hát ha így, akkor önmagam mellé állok.
Valójában az ember csakis önmagára számíthat,
se barátság, se bármiféle ember, ki másnapot írhat.
Mégis jó lenne néha szeretve lenni,
ha végre e nagy világban szólna hozzám valaki.
Elfáradtam és elfelejtettem mit jelent beszélgetni,
figyelni, hallgatni, megosztani és nem szorongani.
Mit tanultam? Félni, félni a szavaktól,
ki itt- ki ott, erdőben, tavaknál, tengernél barangol.
Én itt maradtam s azt mondom, miért is szeressenek,
hiszen nem érdemlek se bocsánatot se isteni kegyelmet.
Ha valaki bajos, kerülni kell minél messzebbre,
rájöttem, általában ez a világ alapvető rendje.
De hát mindenki vágyna a szeretetre, egy aprócska kérdésre,
figyelemre, meghallgatásra, mély és tiszta érzésre.
Aztán lassan szokod a lélek-sivatagot, ez az élet rendje,
úszol a homokban, könny csorog, eső, a lélek apró cseppje.
Mégis valami nagyon száraz és kopárság ez belül,
tán egyszer majd a vihar benned elül.
El is ült, belefáradt az égben az Isten,
nem bírja már veled, rád dörren: Hát ilyen könyörgök, nincsen!!
De van, igenis, van olyan, hogy nincsen szeretet,
amikor utolsó földi hang is megrezeg, majd elhallgat,
csak fekszel, érzések örvénylenek magadban mélyen,
s mint őszi vadnyom eltűnsz a világ terében.
