Keltem, esős volt, sötét és hideg,

szívemben szél fújt és minden reszketett,

átjárt a hidegség s ebből menekülni vágytam,

színekből lelkemnek puha ágyat csináltam.

Kék után narancs, piros után citrom,

egész napom a színekben volt itthon.

Közben pillanatok teltek, nem gondolkodtam,

egyik ceruza után a másikat fogtam.

Nem gondolkodtam, nem is éreztem,

színekben éltem és képekben.

Mégis néha furcsa melankólia ért el,

régi barátok, képek, élmények,

cikáztak fejemben majd lángot gyújtottam.

Kis mécses, emlékszel még? Nálad csináltam.

Bár emlékszik, mindennek vége.

Ennyit ér 5-6 év az emberek szívében?

Egy utolsó szomorkás gyertyalánggal búcsúzok,

a mécsesben mit az idő belőled itt hagyott.

Kinn pedig a sötét felhők felett tudom angyalok szállnak,

jól tudom, lenéznek és mindkettőnket látnak.

Látnak és egyedül ők éreznek tisztán minden helyzetet,

néha, mi marad, a mélyben megremeg,

valami érzés, valami foszlány, valami aprócska maradvány,

ha nincs csend, akkor a kiáltás vár,

Egy kiáltás, egy szó mi leginkább bennszakad,

felesleges, kimondhatatlan és sokszor "nagy falat".

Az ember természetétől fogva néha fél, valamitől mindig,

az angyalok, kikben szíve mindig is bízik.

Szemben álltam vele és húzott a tükör,

kaput nyitott előttem és ez nagy öröm,

léphetek tovább valami szebbe, békésebbe,

kék s lila fényekben úszó fellegekbe.

Nem tudtam, hova jutok, de már nem féltem,

hiszen nem volt már jó lenn a földi létben.

Örültem, hogy a Színek Tükre hív magába,

s mint Alíz, beléptem és átkerültem egy földöntúli

csodába.

Egy helyre, ahol minden békés és tiszta,

egy helyre, hol Harag, Düh és Szomorúság ritka,

oda, ahol Egységben vagy minden élőlénnyel,

nem félsz soha többé és csúszdázol a fényen,

hiszen kék és lila fénysávok vezetnek fentről le

és lentről fel, és a magasban a Szeretet az

Ölelésre rímel.

Nem engedsz akárkit ott se magadhoz,

de közelebb jutsz határokhoz és falakhoz,

több a Közelség és lebontja a falakat,

míg a Földön a Távolság mi díjakat arat.

A Távolság, melyben darabokra esik a lélek,

eső csepereg de már nem félek.

Már nem félek átlépni, átcsúszni a tükör világába,

talán ott más, mint egyedül egész nap egy szobában.

Szeretek mindig új és új világokat képzelni,

mert, hogy milyen is ez a földi?

Ne kérdd, hogy szavakat keressek,

mert erre igazán szavak nincsenek,

vagy csak az én csatornáim vannak megint lezárva,

de mégis át tudok lépni egy felsőbb világba.

Oda, hol a színek és a fények egymást érintik,

az emberi lelket angyalok és tündérek kísérik,

kísérik tovább feljebb és feljebb végül ki tudja,

így hol lesz a lelked.

Szeretsz ott fenn, fényesebb és tiszta,

ráülsz a Holdra, máskor a fényes csillagokra,

onnan nézel aztán újra le a Földre,

ti csak harcoljatok itt mindörökre!!!!

Én elmentem, mert ebből nem kértem többet,

hisz néha mi ért, újabb és újabb fájó döbbenet,

próbáltam és próbálom megérteni, mi miért történik,

és ott fenn lelkemet az angyalok a következőre kérik:

Menj vissza, indulj vissza! Vár a tükör, vár az átjáró!

Repülj, szállj, lebegj, változz és tudd, nincs mi állandó,

ember létedből lebegő lélekké lettél,

de még nincs idő hogy itt fenn velünk legyél.

Menj vissza és harcold azt, mi ott van,

lépegetve, hol gyorsabban, hol lassan.

Egy nap úgyis találkozunk! - szólt az egyik angyal,

s repülni kezdtem vele fenn a magasban.

Végül lassan visszaértünk, köröttünk lila és kék fények,

és rájöttem, jobb, ha többé nem is félek,

úgyse maradhatok, vissza kell mennem,

vettem tudomásul és a tükör felé léptem.

Belesimultam és újra a szobában voltam,

nem tudtam, valóság volt e vagy csak álmodtam.

Mindig is bohóc voltam, bohócként éltem,

játszottam a félelemmel, szeretettel s fénnyel,

hiába törekedtem, gyakran elbuktam,

mégis mindig mulattam és mulattattam.

Elvárták tőlem, hogy idomuljak a hamishoz,

közben érzések tekergő kígyója agyonmosott,

sok elfojtott érzés, s a kígyó egyre elfojtott,

szívemet körbetekerte, méreggel beoltott.

Hogy mire vágytam? Fényre és szabad tisztaságra,

fényre, békére és igen időnként szótlan magányra,

idővel viszont az is fájni kezdett,

a szív a kígyó szorításában egyre csak reszketett.

Mégis minden alkalommal a színpadon álltam,

tudtam már nagyon rég, hogy itt gáz van,

hogy egyszer a bennem élő bohóc megunja a játékot,

ekkor már lelkéből egyre inkább könny csorgott.

Viszont megtartotta magának, tudta ez fontos,

keményen állni és nem mutatni mindezt a fronton,

a csatatér felajzott, a nézők kábulatban,

a bohóc vidáman tekerte bicaját a kötélen a magasban.

Tudta, ez a játék nem biztonságos,

lelke kimerült, idegei fáradtak már most,

végül is, igen hosszú évekig bírta,

nem lehet rá panasz a cirkuszigazgatóiban.

Végül aztán fentről szegényke zuhant egy nagyot,

a nézők aggódva lesték, ahogy felállt majd összerogyott,

nem mulattatott többé, nem volt vidám bohóc,

lelke elfáradt ahogy évek óta csak loholt.

Megállt, a nézők döbbentem figyeltek,

a bohóc arcán most könnycseppek pihentek,

majd lassan cseperegni kezdett, a cirkusz is beázott,

a bohóc arca könnyekben elázott.

Végül így lett őszinte, hisz nem a játék a lényeg,

s hogy mit kell mutatni, milyen képet?

A valósat és nem egy ál-könnyedet, szépet,

a bohóc lassan a porondról lelépegetett.

Mögötte egy kislány, lassan követte,

a bohóc érezte, ahogy apró árnyék övezte,

"Ne félj"- szólt a kislány majd szívből megölelte,

ekkor a bohócnak kicsordult a könnye,

Innentől ketten folytatták útjukat, barátok lettek,

őszintén, tisztán és teljes szívvel szerettek,

a bohóc végre újra emberré. emberivé lett,

nem egy alak kit a környezete elvárásai festenek,

olyanra milyenre ők akarják látni,

nem törődve azzal, hogy neki belül mégis fáj valami.

Miért nem lehet ember? - üvöltötte magában sokszor.

Egyszerű, érző, őszinte és tiszta, nem egy kifestett 

játék a cirkuszban.

A cirkuszban, amit sokszor családnak hívunk,

életünkben fénnyel és sötéttel csatákat vívunk.

Néha botlunk, majd felállunk, dühöngünk és sírunk,

előttük viszont mindig is a bohóc forgatókönyvét írjuk.

Míg aztán egy szép nap a cirkusznak úgyis vége,

sírokra kerül e vers a bohóc képével,

a vihar kirobban, villámok csapnak a közeli fába,

mindenki elesik a végső csatában.

Az marad állva ki végig erős volt és jól játszott,

légy erős, még ha szíved-lelked belül fáj is ott,

egy bizonyos, kevesek által érzékelt ponton,

folytasd a játékot és légy kemény a fronton.