Erdő mélyén jártam-keltem
benn a sűrűben egy kisrókát leltem,
kisróka így szólt: Ne félj többé,
Barátod leszek mindörökké.
Nehezen bíztál csak ültél és vártál,
messziről figyelted az aprócska rókát,
szeme találkozott a te szemeddel,
szíve együtt dobogott a te szíveddel.
Messze voltatok még, így még szabadok,
Közeledni akarsz? Így akarod?
kérdezted magadtól s egyre figyeltél,
valamit egyre csak kerestél.
Kerestél egy szellőfuvallatot, egy tündért,
messziről jövő fénysugár aprócska fényét,
kerested a csillogást a róka szemében,
tudtad bíznod kell aprócska de odaadó lelkében.
Lassan léptél felé, Gyere, gyere bátran!
szólt a róka, mosolyogva ravaszan de vidáman,
olyan csalóka volt minden, kettőt előre egyet hátra,
de a szíved nagyon vitt. Hisz ez a kisróka olyan árva.
Közel értél hozzá, lassan, simogatni kezdted,
köztetek a rezgések lágyan megremegtek,
ekkor tudtad, hogy örökké barátok lesztek,
ekkor a róka ugrott és kismadarat kergetett.
Futottál utána erdőn át, ki a mezőre,
a mezőre melynek két tündér volt az őre,
kisróka és magad is, a fényben álltatok,
ekkor melegséget éreztél, s tudtad nem álmodod.
Legyetek boldogok! - suttogott a szellő,
Bízzatok, szeressetek! - kopogott az eső,
nyári zápor hullott le, a Föld s a lélek frissült,
a kisrókával minden fényességbe került.
Barátság Örökre? - kérdezte a róka.
ÖRÖKRE! - és a szíved megdobbant e szóra.
