Élt egyszer egy kislány egy messzi kis faluban. Mindig egyedül játszott, barátja nem sok, és  eléggé problémás családi háttérrel rendelkezett. Szülei- vagyis, ekkor még úgy tudta, ők az igazi szülei- szerették, legalábbis próbálták jól szeretni, mindent megadni neki, a lány mégis kicsit amolyan magának való, vadóc alkat volt. Inkább egyedül volt, nehezen alkalmazkodott, sokat verekedett más gyerekekkel, kiabált, lázadozott, bezárkózott a szobájába. Nehezen kezelhető kislány volt és ezt csak nevelőszülei tudták, hogy miért is. A lány egész életében úgy tudta, ők az igazi szülei.  A családi feszültségeket épp ezért nem értette, nem értette, hogy apja és anyja között miért is rezeg annyira furcsán a levegő. Ahogy nődögélt, elkezdte érezni, valami nem stimmel az életével. Egy szép nap, mikor anyja és apja susmutoltak, odavágta:

- Mit titkoltok előlem? Tudom, hogy valamit titkoltok!

- Áh, semmit kincsem! Tudod, hogy előtted nincs titkunk! - próbálta nyugtatni apja,de  a lány nem nyugodott, nem lelt lelke békét amíg ki nem derítette, mi folyik itt. Lassan serdült, elérte a 15. életévét. Nem volt már az a kislány, akinek gondolták. Egy este épp jött le a mosdóba, mikor meghallotta, anyja és apja miről is beszélgetnek. Ott ült fenn a lépcső tetején és hallgatózott.

- El kell neki mondanunk! Már eléggé nagy hozzá! Meg fogja érteni! - szólt az apa.

- Nem, még ne tegyük, nem elég erős hozzá! - mondta aggódva az anya.

Ekkor lépett be a lány.

- Mihez is nem vagyok elég erős?? Mégiscsak titkoltok valamit? - fakadt ki.

Ez az éjszaka volt aztán, ami megváltoztatta a lány életét. Kiderült, hogy eddigi életét hazugságban élte és a valósnak hitt szülei nem is a valós szülei. Elindult egy lelki tortúra, sok sírás, bezárkózás, közben próbálta emészteni. Ahogy felnőtt, és ott hagyta nevelőszüleit, kézbe vette a dolgokat és úgy döntött, felkutatja a valós szüleit. 

Nem volt egyszerű dolga, mert még kiindulási pontja se sok volt. Nevelőanyja nem volt hajlandó elárulni, hogyan is került hozzájuk, mert esküt tett, hogy titokban tart mindent. Így mindent a titkolózás és a homály árnyai fedtek be. A lány évekig kutatott, de ez az út egyáltalán nem volt egyszerű. Tudni akarta, ki ő és honnan jött. Nem találta a gyökereit, nem találta önmagát és helyét a világban. Elköltözött a kis faluból fel a városba, munkát vállalt, bérelt egy kis lakást és elkezdte önálló életét,de nem volt boldog. Az életéből mérhetetlenül hiányzott a múltja és a gyökerei, egy hang, egy ölelés, egy magyarázat, miért is tették vele azt amit, az hogy egy nőt anyának szólíthasson, egy férfit apának. Esténként néha az erkélyről nézte a csillagokat és kívánt, lehet, hogy nagyokat, de hitt benne, hogy kívánsága teljesül.

Aztán egy szép tavaszi napon egy nő kopogott be az ajtaján. Ismeretlen nő volt, mégis tekintetében valami olyan melegséget érzett, amit még sose érzett ezelőtt. Órákon át beszélgettek, kiderült hogy a nő az anyja, a valódi anyja és hogy ő is évek óta keresi. A faluból, a nevelőszülőktől tudta meg, hol lakik a lány most, így úgy döntött megkeresi. Az érzelmek tomboltak, a belső viharok dúltak, a könnyek peregtek. Megbocsátani még nem tudott, tudta, sok időt fog ez igénybe venni, de örült a meleg ölelésnek, és tudta, el fogja tudni fogadni ezt a nőt anyjának még ha nagyon nehezen is, akkor is, ha hónapokba, évekbe fog telni.

Anyja aztán elkezdte vezetni, biztonsággal vezetni a múltja útján. Ő pedig valahogy már tudott bízni és ment utána.  Kiderült anyja is a faluban élt, nem is messze tőle. Oda mentek együtt vissza, a ház padlásán pedig előkerült egy kis fa doboz, mely fényképeket rejtett a múltból. Anya, apa, nagymama, nagypapa, unokatestvér, és egyéb más rokonok elevenedtek meg a képeken. Ekkor anya és lánya leültek és az anya mesélni kezdett. Mesélni az életéről, a szüleiről, hogy honnan jött, a szülésről, annak körülményeiről és arról, honnan ismerte a nőt, akinek mint nevelőszülőnek odaadta a lányt még egészen kicsi korában...és hogy ezt is miért stb stb, anyának és lányának rengeteg beszélgetni valója volt. A kapcsolatok fellazultak kicsit, a lány a városból visszatért a faluba és ekkor már a rendes anyjánál élt. Nagyszülei meghaltak, apja elhagyta anyját miután megszületett, tán ő se látta soha de mégis végül rátalált az anyjára, aki magyarázatot adhatott a történésekre és megmutathatta neki, hogy valahol tán mégis gyökerezik az a fa, és valahonnan mégis csak nőni kezdett.

Lassan gyógyult, a történtek lehet évek múltával de megbocsátást nyertek, ezután pedig ott élt a faluban anyjával annak élete végéig, és a nevelőszüleivel is rendeződött kapcsolata. Felnőtt! Nem volt többé az a vadóc, verekedős, nehezen kezelhető lány.  A kis fa doboz azóta is ott rejti a múltat az éjjeli szekrényén.

Élt egyszer valamikor régen egy fiatalember egy nagyváros közepén. Nevezzük Tóbiásnak. Egyedül, magányosan tengette életét, mióta az otthoni nyomás alól elmenekült és azt mondta, igen, mer az álmainak élni. A fiatal srác már korán eldöntötte, bárki bármit is mond, ő író szeretne lenni. Szülei régimódi emberek voltak, a becsületes munka, a földi realitások emberei, fiukat is tisztességes pályára szánták. Így került a srác messze a kis falutól, az otthonától egy nagyvárosba. Egy kis sötét pincelakásban élt és egy írógépet verve teltek a napjai. Minden vágya volt, hogy regényét a Sorstársakat végre befejezze, kiadót találjon, aki elfogadja és azt mondja, kiadható és ismertté váljon. Napok teltek, hosszú hónapok, sőt évek, nem látogatott haza egyszer se, teljesen elszakadt az otthoni rendszertől, neveltetésének szabályszerűségeitől, a kell-ektől, minden olyan gátló és földhöz ragadt berögzüléstől, ami gátolta őt álma megvalósításában. Teljesen rágörcsölt és belebetegedett ezekbe az évekbe, mert úgy látszott, kudarcot vallanak próbálkozásai, úgy látszott, az élete már semmit se ér. Csak a regényét hajtotta egész áldott nap a sötét föld alatti lyukban.

Kapcsolatai romokban voltak, barátja egy vagy két amúgy elég beteges emberen kívül nem sok volt. Egyik buzi, a másik egy nőfaló volt. Teljesen mások voltak, mint ő. Lányok alig-alig akadtak az életében. Szüleinek amikor néha felvette a telefont, évek óta adta a történetet  Sandráról a barátnőjéről és közös életükről, illetve az egyetemről és a történelem szakról, a beadandókról, mikor a valóság teljesen más képet mutatott.

Hihetetlen energiáiba telt, hogy fenntartsa a látszatot a szülei előtt, hogy minden rendben az életében, miközben végtelenül magányos volt, gátlásos, kapcsolata szinte semmi, egyetemre pedig valójában nem járt. Megvette azt a sötét kis föld alatti szobát, mely valójában nem volt több, mint egy kis lyuk és ott tengette életét. Éjszaka altatókkal aludt, napközben látomásai és rémképei voltak ahogy járt-kelt a városban. A sok-sok ember között mérhetetlenül idegennek érezte magát, ezért nem is nagyon próbálkozott kimozdulni vagy kapcsolódni. Mérhetetlenül depressziós volt, szorongó, néha a gyógyszerektől kábult de egyfolytában a Sorstársak lebegett a szeme előtt, hogy egy nap csak a végére ér és lesz belőle valami. Talán egy kiadó is felfedezi - álmodozott el nap mint nap. A regény aztán elérte az ezer oldalt. Lassan azt mondhattuk, hősünknek muszáj volt szembenézni azzal az írói problémával, hogy kezdi nem átlátni a szereplőkkel történteket, kezdi elveszteni gondolatainak fonalát és egyre jobban belezavarodik. Lassan-lassan úgy érezte, kezd az életébe is teljesen belekattanni. Már nem tudta, valójában merre is tart ez az egész út.

Ebben az állapotában érte a hír, hogy az egyetlen ember, egy nagyon jó barátja, aki mindig biztatta, segítette és emelte, az egyetlen, ki hitt benne, hogy lesz belőle valaki, és igen, az egyetlen olyan, aki olvasta a regényt, szívinfarktus következtében meghalt. Az illető egy öregúr volt, már idős, irodalmár. Halála alapjaiban rázta és rengette meg a fiút. Kezdeti zokogása alábbhagyott és csak járt-kelt a városban, tömegközlekedett ide-oda, egyre inkább nem tudta hova tart az élete,de mélységes gyászban és szomorúságban élt. Itt van ő, 30 fölött, az élete romokban. Céltalan, magányos, se párkapcsolata, se barátai csak ez a kicseszett regény és a vágy, a mérhetetlen vágy a sikerre, egyféle sikerre éhezés, szomjazás és ekkor szinte  a kiszáradás kerülgette. Néha megállt nagy terek közepén a zúgolódó emberek között, próbált lélegezni. Most itt nagyon nehéz volt ez számára. Nem érzett maga körül levegőt, könnyedséget, utat. Az egyetlen ember, aki hitt benne és olvasta is a regény kéziratát már nincs többé, meghalt.

Így ment és ment előre a városban mígnem rásötétedett. Valahol a város szélén rátalált a vasútra. A környék elhagyatott volt, se ember, se állat. Tudta, szinte érezte itt és most véget vet mindennek. Nem messze innen a vasút egy alagútba vezetett. Tóbiás lassan óvatosan bement az alagútba. Felül egyetlen pulcsi volt rajta, így már fázott, mégis kiverte az izzadság. Hideg és meleg ütközött testén és végigfutott rajta a remegés. Halálfélelme a gyomrát összeszorította, ahogy állt ott a síneken. A két oldalán, az alagút oldalain a graffiti volt az utolsó amit látott, amit tényleg látott. Egyszer csak messziről nagy robaj, a sínek beleremegtek, Tóbiás nem mozdult. A vonat vészesen közeledett, a mozdony fényei elvakították. Sikításától a falakon a graffitik megrepedeztek, a vonat maga alá temette, majd ment tovább.

A vonat...a vonat ment tovább az útján, ki az alagútból végig amerre vitte útja, csak Tóbiásnak,a fiatal, álmokat kergető író palántának jelentette ez az éjszaka a végső álmát.