Az utóbbi hetekben felbolydult bennem a világ. Megérint és még inkább érzékennyé tesz az, amit magam körül látok , érzek, tapasztalok. Olvastam is hasonló témában és dolgoztam a hitemen, voltak pontok,hogy fellázadtam és volt, mikor megnyugodtam. Egyensúlyt kerestem és keresek. A fellázadások belőlem indultak, mélyről és azt kérdeztem , hogy miért az a sok szenvedés, ha van Ő ott fenn a magas égben. Miért a sok szenvedés és a sok rossz a világban? Lázadtam, izzottam, forrt bennem a téma. Szó szerint forrt és tüzelt. Ez a belső tűz és egyensúlyvesztés végül belehajtott a lázba. Ekkor a testem is fellázadt az elfojtott érzelmek ellen és az is elkezdett tüzelni, majd lecsillapodott. Lecsillapodott, majd lassan test és lélek helyett talált egymás mellett és elkezdtek tisztábban egymás mellett élni.
Ekkor pedig valami megváltozott a szívemben. Már nem magamban éreztem a tüzelést, sőt nem is tüzelést éreztem, hanem egy finom, parázsló izzást, valamiféle empátiát kezdtem erősen áramoltatni. Szeretetet és empátiát,és már nem magamban éreztem mélyen,sokkal inkább a felszínen,a testemet körülvevő térben. Együtt éreztem...és a figyelmem sokkal inkább kifele fordult, kifele a világra. Barátok fele, mások fele, akik nap mint nap körbevesznek, főleg olyanok felé, akiket szeretek és azt hiszem, így tágult mindez globálisan. Amit magam körül éreztem és érzek, nem tetszik. Ha most egyetlen kérdést Istenhez szegezhetnék ezt kérdezném: Te, ott Fenn , ha valóban létezel, miért a jólelkű embereknek adod a szenvedést? Miért a jó embereknek kell küzdeni a mérgező kapcsolatokkal, a bonyolult magánélettel, erőtlenséggel, a szíven nehezedő súlyokkal, terhekkel és fájdalmakkal? Miért a jó embereknek adod mindezt? Miért azoknak, akik mindenhol segítenek s sose tennének senkinek semmi rosszat? Igen, ezt látom magam körül egy ideje erre és arra is. Fáj és még érzékenyebbé tesz, lassan globálisan kifele az egész világ fele. Hiába próbálom csillapítani a szívem , érzek.
Elgondolkoztam. Miért a jólelkűeknek vannak a legnehezebb, legkeményebb feladataik az életben? Amikor együtt érzel a fájdalomban , akkor a másik lelke mintha egy lenne a tiéddel. Mintha kicsit ő lennél te. A csendben is érzed, sőt tán a csendben érzed leginkább. Legszívesebben megölelnéd és tudatnád vele, hogy mellette vagy , de messze vagytok. Marad a csend, a szív, az érzés, egyféle közös érzés, sőt az egész Föld szintjén levő kollektív érzés. Egy gondolat, egy hangolódás, a csend és az együttlét, lélekben legalábbis, Te és Ő, és Ő fenn,az Isten.
Néha azt érzed, legszívesebben kiölnél magadból mindenféle érzést , kiölnél magadból mindenféle érzékenységet és az égre emelve tekinteted ezt mondod: Kérlek, Te ott fenn, ha létezel, vedd el tőlem mindazt a belső érzékenységet, amit adtál a teremtésnél mert nagyon nehéz vele együtt élni. Valóban, nehéz ilyen mélységű töltettel együtt élni. Néha mindez egy hihetetlen áldásként van jelen az életemben , néha viszont azt kívánom , bár ne lenne és ne nehezítené az életem.
Végül feldobod a kérdést újra , újra és újra: Miért a jólelkűeknek jár ki sokszor a legmélyebb fájdalomból? ..és érzel és szíved minden kis sejtje érzékenyen rezeg és várod Isten válaszát, de nem jön. Most akkor Isten jó? Vagy rossz? Esetleg semleges? Egy bizonyos, ismer mindannyiunkat hiszen ő teremtett minket ott fenn, ismeri az utunkat, ha mi nem is , ő tudja honnan jöttünk , s merre tartunk.Ő tudja , merre visznek bennünket akár a fájdalmas tapasztalásaink is. Valahova visznek bennünket, hiszem , hogy valamerre tartunk általuk. Tán mindig minden lépésünkben , minden nappal és minden újabb percben , minden újabb könyv sorában , minden újabb napunkban útban vagyunk megoldásaink felé. Mindenki járja egyéni útját. Hiába az érzékenység , igen , érezzük egymást , sokszor érezzük egymás fájdalmát..igazán nem tudhatjuk , mi zajlik , csak érezhetjük. Távolról, csendben...és hogy mi a legjobb mit tehetünk? Talán a csend, hagyni, mindent a maga útján haladni, gyógyulódni, bennük és magunkban.
Mindenki egyéni karmával rendelkezik , kapcsolataink néha kiverik szívünk biztosítékait , bezárjuk, csendet akarunk , rájönni arra , vajon mi miért van , utat keresni a megoldást a problémákra és hinni, hogy egyszer kisüt a napocska. Közben pedig a másik egyszerűen érez , érez maga körül , rezgéseket , szíveket , bizonytalanságot. Érzi a világot , egy ideje egyre erősebben. Segítene , de jól tudja , hogy valójában nem tud és ettől még inkább érzékenyebbé lesz. Ami nem a miénk , azt nem kéne magunkra szedni , de néha erre képes a szeretet , erre képes az érzékeny szív , érzi a másikat is , úgy egészében s hiába van távol , hiába van csendben,érezzük. .. és fáj és bombázzunk Istent nap mint nap ugyanazzal. Nem tágítunk. Miért a jólelkű embereknek adod a legnehezebb feladatokat?
Valami olyat mondana tán válaszként,hogy épp azért mindez, mert nekik ez az útjuk, neki ez, neki ez, neked pedig emez. Mindannyian egy adott , egyéni élettervvel jövünk a Földre és ezt az adott élettervet , életutat kell megvalósítanunk.Végigjárni egy utat , mely lehet göröngyös , sziklás , köves , lábunkat véresre felsértő , hullámzó , ingatag , bizonytalan , sokszor keservesen fájdalmas de épp ezekből a saját fájdalmas tapasztalásainkból leszünk azok , akik valójában vagyunk. Érzékenységgel , szívünkben szeretettel és empátiával , meglátva a másik , egymás jó oldalait , meglátva egymásban az Embert. Az Embert , aki amellett , hogy erős , valójában szíve mélyén néha végtelenül gyenge is , aki törékeny és lelke legmélye néha könnyekben ázik , az Embert , akiben ott él az egész Világegyetem , a jin és a jang , ellentétek és egyensúlyok , veszteségek, félelmek , hit , remény és szeretet. Azt az Embert,akik mindannyian vagyunk.
Havas tájon mendegélek magamban,