Minden a világra és önmagára kíváncsi léleknek

PillanatPillangó utazása

PillanatPillangó utazása

Az érzékenység kérdései

2015. január 31. - tündér86

Az utóbbi hetekben felbolydult bennem  a világ. Megérint és még inkább érzékennyé tesz az, amit magam körül látok , érzek, tapasztalok. Olvastam is hasonló témában és dolgoztam a hitemen, voltak pontok,hogy fellázadtam és volt, mikor megnyugodtam. Egyensúlyt kerestem és keresek. A fellázadások belőlem indultak, mélyről és azt kérdeztem , hogy miért az a sok szenvedés, ha van Ő ott fenn a magas égben. Miért a sok szenvedés és a sok rossz a világban? Lázadtam, izzottam, forrt bennem a téma. Szó szerint forrt és tüzelt. Ez a belső tűz és egyensúlyvesztés végül belehajtott a lázba. Ekkor a testem is fellázadt az elfojtott érzelmek ellen és az is elkezdett tüzelni, majd lecsillapodott. Lecsillapodott, majd lassan test és lélek helyett talált egymás mellett és elkezdtek tisztábban egymás mellett élni.

Ekkor pedig valami megváltozott  a szívemben. Már nem magamban éreztem a tüzelést, sőt nem is tüzelést éreztem, hanem egy finom, parázsló izzást, valamiféle empátiát kezdtem erősen áramoltatni. Szeretetet és empátiát,és már nem magamban éreztem mélyen,sokkal inkább a felszínen,a testemet körülvevő térben. Együtt éreztem...és a figyelmem sokkal inkább kifele fordult, kifele a világra. Barátok fele, mások fele, akik nap mint nap körbevesznek,  főleg olyanok felé, akiket szeretek és azt hiszem, így tágult mindez globálisan. Amit magam körül éreztem és érzek, nem tetszik. Ha most egyetlen kérdést Istenhez szegezhetnék ezt kérdezném: Te, ott Fenn , ha valóban létezel, miért a jólelkű embereknek adod a szenvedést? Miért a jó embereknek kell küzdeni a mérgező kapcsolatokkal, a bonyolult magánélettel, erőtlenséggel, a szíven nehezedő súlyokkal, terhekkel és fájdalmakkal?  Miért a jó embereknek adod mindezt? Miért azoknak, akik mindenhol segítenek s sose tennének senkinek semmi rosszat? Igen, ezt látom magam körül egy ideje erre és arra is. Fáj és még érzékenyebbé tesz, lassan globálisan kifele az egész világ fele. Hiába próbálom csillapítani a szívem , érzek.

Elgondolkoztam. Miért a jólelkűeknek vannak a legnehezebb, legkeményebb feladataik az életben?  Amikor együtt érzel  a fájdalomban , akkor a másik lelke mintha egy lenne a tiéddel. Mintha kicsit ő lennél te. A csendben is érzed, sőt tán a csendben érzed leginkább. Legszívesebben megölelnéd és tudatnád vele, hogy mellette vagy , de messze vagytok. Marad a csend, a szív, az érzés, egyféle közös érzés, sőt az egész Föld szintjén levő kollektív érzés. Egy gondolat, egy hangolódás, a csend és az együttlét, lélekben legalábbis, Te és Ő, és Ő fenn,az Isten.

Néha azt érzed, legszívesebben kiölnél magadból mindenféle érzést , kiölnél magadból mindenféle érzékenységet és az égre emelve tekinteted ezt mondod: Kérlek, Te ott fenn, ha létezel, vedd el tőlem mindazt a belső érzékenységet, amit adtál a teremtésnél mert nagyon nehéz vele együtt élni. Valóban, nehéz ilyen mélységű töltettel együtt élni. Néha mindez egy hihetetlen áldásként van jelen az életemben , néha viszont azt kívánom , bár ne lenne és ne nehezítené az életem.

Végül feldobod a kérdést újra , újra és újra: Miért a jólelkűeknek jár ki sokszor a legmélyebb fájdalomból? ..és érzel és szíved minden kis sejtje érzékenyen rezeg és várod Isten válaszát, de nem jön. Most akkor Isten jó? Vagy rossz? Esetleg semleges? Egy bizonyos, ismer mindannyiunkat hiszen ő teremtett minket ott fenn, ismeri az utunkat, ha mi nem is , ő tudja honnan jöttünk , s merre tartunk.Ő tudja , merre visznek bennünket akár a fájdalmas tapasztalásaink is. Valahova visznek bennünket, hiszem , hogy valamerre tartunk általuk. Tán mindig minden lépésünkben , minden nappal és minden újabb percben , minden újabb könyv sorában , minden újabb napunkban útban vagyunk megoldásaink felé. Mindenki járja egyéni útját. Hiába az érzékenység , igen , érezzük egymást , sokszor érezzük egymás fájdalmát..igazán nem tudhatjuk , mi zajlik , csak érezhetjük. Távolról, csendben...és hogy mi a legjobb mit tehetünk? Talán a csend, hagyni, mindent a maga útján haladni, gyógyulódni, bennük és magunkban.

Mindenki egyéni karmával rendelkezik , kapcsolataink néha kiverik szívünk biztosítékait , bezárjuk, csendet akarunk , rájönni arra , vajon mi miért van , utat keresni a megoldást a problémákra és hinni, hogy egyszer kisüt a napocska. Közben pedig a másik egyszerűen érez , érez maga körül , rezgéseket , szíveket , bizonytalanságot. Érzi a világot , egy ideje egyre erősebben. Segítene , de jól tudja , hogy valójában nem tud és ettől még inkább érzékenyebbé lesz. Ami nem a miénk , azt nem kéne magunkra szedni , de néha erre képes a szeretet , erre képes az érzékeny szív , érzi a másikat is , úgy egészében s hiába van távol , hiába van csendben,érezzük. .. és fáj és bombázzunk Istent nap mint nap ugyanazzal. Nem tágítunk.  Miért a jólelkű embereknek adod a legnehezebb feladatokat?

Valami olyat mondana tán válaszként,hogy épp azért mindez, mert nekik ez az útjuk, neki ez, neki ez, neked pedig emez. Mindannyian egy adott , egyéni élettervvel jövünk a Földre és ezt az adott élettervet , életutat kell megvalósítanunk.Végigjárni egy utat , mely lehet göröngyös , sziklás , köves , lábunkat véresre felsértő , hullámzó , ingatag , bizonytalan , sokszor keservesen fájdalmas de épp ezekből a saját fájdalmas tapasztalásainkból leszünk azok , akik valójában vagyunk. Érzékenységgel , szívünkben szeretettel és empátiával , meglátva a másik , egymás jó oldalait , meglátva egymásban az Embert. Az Embert , aki amellett , hogy erős , valójában szíve mélyén néha végtelenül gyenge is , aki törékeny és lelke legmélye néha könnyekben ázik , az Embert , akiben ott él az egész Világegyetem , a jin és a jang , ellentétek és egyensúlyok , veszteségek, félelmek , hit , remény és szeretet. Azt az Embert,akik mindannyian vagyunk.

epmat.jpg

 

 

Az öt kiskutya és a világító csont

Hol volt, hol nem, Óperencián is túl, egy kis erdő közepén élt öt kiskutya, Morzsi, Morgó, Vakkancs, Prince és Bobby.

5bc_puppies.jpg

Egyik nap estefele sétálni indultak így együtt az erdőbe. Lassan szállt le az erdőre a sötétség, baglyok huhogtak a fákon és denevérek cikáztak a levegőben. Ment-mendegélt az öt kiskutya, mígnem egy szénás házra bukkantak. 

- Kinek a háza lehet? - vakkantott Morzsi.

- Nézzük meg! Menjünk be! - szólt nagy bátran Prince.

Az öt kutyus benyitott az ajtón. Az ajtó nagyot csikordult. A ház poros volt, elhagyatott és óriási sötétség uralkodott benn.

- Van itthon valaki? - szólt Morgó,remegéssel a hangjában. Az öt kiskutya egyre beljebb merészkedett. Valahol egy távoli ponton fényt láttak felvillanni. Közelebb mentek s azt látták,hogy egy világító csont az. Ahogy közeledtek a csonthoz, előttük termett a ház úrnője, a boszorkány. A kutyák próbálták megszerezni a csontot, de nem sikerült nekik. A boszorkány varázsereje felülmúlta próbálkozásaikat. Végül feladták és kimenekültek a házból a boszorkány villámai elől.

A kutyák nagyon nekiszomorodva bandukoltak hazáig. Elmeséltek mindent a gazdijuknak, mire az megnyugtatta őket,hogy boszorkány nem létezik.Az öt kis kutyatestvér viszont olyan meggyőződéssel mondta a magáét , hogy a gazdi úgy döntött, megnézi ő is magának ezt a bizonyos boszorkányt.

Az erdő végén egy sziklás területen találtak rá a boszorkányra és a világító csontra. Harcolni kezdtek.

- Csúnya, bibírcsókos csúf boszorkány! A csontért jöttünk!- szólt a kutyák gazdija.

- Nem vehetitek el a csontot! - süvöltötte az vissza a viharos szélben.

Míg a kutyák gazdija lefoglalta a boszorkányt, az öt kiskutya ellopta a világító csontot és játszani kezdtek vele.

A boszorkány viszont egy váratlan lépésével elvarázsolta a kiskutyákat. 'Csiribú,csiribá,változzatok békává' és az öt kutyából öt szerteszét ugráló béka lett. 

A harc folytatódott,a gazdi nem hagyta cserben az öt kis kutyatestvért. Isten besegített fentről és viharos szél kerekedett,az ég elsötétült és villámok cikáztak a levegőben. Végül a boszorkány elvesztette egyensúlyát és lezuhant a szakadékba.Ott belecsapott egy villám és végül feloldódott a sötétségben. 

Az átok megszűnt, a kiskutyák visszaváltoztak, gazdijukkal és a világító csonttal boldogan indultak haza kis erdei házukba. Azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak és a világító csontra nézve mindig eszükbe jut a boszorkánnyal vívott harcuk.

Havas tájon (Bagoly-mese)

 

letoltes.jpgHavas tájon mendegélek magamban,

peregnek a hópelyhek a magasban,

lépést lépés bátran követi,

jövet-menet szív és szív egymást szereti.

Előttem apró lábnyomokat látok,

egyre inkább a magasba vágyok,

földi lábnyomokat követni félek,

tekintetem a messzeségbe réved.

Meglát egy fán ülő baglyot,mely

elrepül,messze fel az égbe,

nem bírsz belenézni nagy 

bagoly-szemébe.

Elsétálsz,az erdőt hótakaró borítja,

visszatér a bagoly,s rád néz csalódva,

mintha csalódása szívedig érne,

ekkor bocsánatot kérsz tőle.

Kéred,adjon bátorságot,hogy 

megtudd vívni minden apróbb-nagyobb harcod.

Segítsen abban,hogy többé sose félj,

minden percben bízz,szeress és remélj.

Ekkor a bagoly mintha szívednek súgna:

ülj hátára s induljatok hosszú téli útra.

Egy útra,melyen megtudhatod,merre is haladsz,

egy bagoly bölcs,igaz és sohasem ravasz.

Nem vezetne félre,mert ismer és hogy ki vagy,tudja,

szívedbe a bizalom apró lángját lopja,

Felülsz hátára s útra indultok,

így ketten,békében a magasba szálltok,

A bagoly magával visz,nem tudhatod merre,

szívetek ellepi a téli éjszaka csendje.

süti beállítások módosítása