Egyszer volt , hol nem Álomvilágon innen és túl , ott hol a csillagok találkoznak a végtelen Univerzumban, volt egy kis bolygó. A Madarak bolygója néven ismerték mindenhol a Csillagvilágban. Ezen a bolygón élt összes madarával Jeremiás, egy kis fekete hajú herceg. Egyedül élt itt madaraival vizek és erdőségek között. Természetes adottsága volt, hogy beszélni tudott a madarakkal. A kis fekete hajú herceg egyetlen s legfontosabb feladatának és küldetésének azt tekintette , hogy örömet , boldogságot és színt vihessen a Földön élő gyerekek életébe.

Aztán meg , igen , itt volt a bolygók sorában a Föld. A Földön élő kisgyerekek idővel elvesztik az álmodozás világát. Sokszor sajnos a nevelés , az iskola , a mindennapok sodrása , az elvárások, a megfelelések , a félelmek , melyek lassan áradtak el bennük, véget vetettek a szabad, álmodó, kreatív gyerekkornak. A gyerekkornak , annak a kornak , amikor még annyi mindenre nyitottak , tiszták , szabadok, rengeteg mindent látnak a világból és kezdik próbálgatni szárnyaikat. A felnőttek viszont ott élnek köröttük , szülők , nagyszülők , tanárok , s ezekből a kis szabad "jelenperces", nyitott lényekből aztán ahogy nőnek , zártabb , félelmekkel , megfeleléssel küzdő , elvárásoknak mindig eleget tevő növésben lévő , s a világ által egyre szorongósabb kis lények lesznek. Tömik a fejüket mindenféle eltúlzottan elméleti, hasznát - sose - veszi anyaggal , túl sok lesz az agy és a félelem, félelem a büntetéstől , félelem a sérüléstől , a gyerekek lassan, ahogy nőnek megtanulják magukat falakkal védeni és elveszik a szív. Elveszik a szív adta érzés , a nyitott, kreatív , a világban és a világon túl is látó gyermeki szív. Elveszik ennek a rég megvolt adottságnak a csodája. A Föld sajnos egy ilyen bolygó.  Az álmodás megrontója.

Mégis élnek itt is különleges gyerekek , akik örömmel térnek az álom világába. Örömmel térnek át abba a világba , ahol nyitottak lehetnek , szabadabbak , ahol önmaguk lehetnek , oda , ahol nincsenek gátak , nincsenek félelmek , a szív , a szeretet , a színek kreatívan áramolnak. Olyan gyerekek,akik nem hajlandóak újra és újra a felnőttek csapdáiba esni. Beleesni az iskolarendszer elvárásaiba,a küzdelmekbe , a szorongásokba,a világ által kialakított folyamatos harcba , küzdelembe , egymás letiprásába. Olyan gyerekek , akik szembeszállnak a tömeggel és mernek mások lenni , mernek kiválni , kiemelkedni , mernek alkotó , álmodó felnőtté válni. Olyan felnőtté ,aki meri a színes ösvényt követni és megtanulja a szív nyelvét. Nos , Jeremiás ezeket a gyerekeket célozta meg segítő , színes szívével és madaraival.

Napról napra felkerekedett színes madaraival és utazott át a csillagok között. A sok színes madár húzta és húzta végig át a Csillagvilágon,mígnem lassan beértek a Föld vonzáskörzetébe. Itt már a telepátia igencsak működött a térben,s Jeremiás tudta, hova kell mennie.

Így jutott el egyik éjszaka egy 14 éves kislány Zoé szobája ablakába. Zoé azon kislányok egyike volt, aki a sok rossz ellenére,a felnőttek negatív erői ellenére tudta , miért erre a Földre született. Tudta , hogy meg kell maradnia a kreativitás és a szinek ösvényének az útján. Ezen a bizonyos napon a kislányt elragadta a szomorúság. Nem sikerült megfelelnie, rossz jegyet kapott az iskolában és szülei szobafogságot szabtak ki büntetésként. Feküdt az ágyon és társai csak a könnyek voltak. Nem tudhatta , hogyan is lehetne igazán jó , hogyan lehetne olyan, akit szeretni lehet , hogy mit tegyen még mindig többet és többet, hogy minden jobb legyen és kitisztuljon az ég. Úgy érezte , s valóban így is volt, hogy a világ , a szülei , az iskola egyre többet várt , egyre jobban kellett teljesíteni , hiszen továbbtanulás előtt állt. Mégis azt érezte , hogy nem szabad letérnie álmai útjáról. Már ekkor nagyon jól ment neki a magyar , a fogalmazás , a zene és élt lelkében egy érdekes kis fantáziavilág , hiába is akarták azt a világ és a körülmények megölni. Ezt érezték meg Jeremiás és a madarai. Ők arra születtek , hogy a Földön a hasonló gyerekek lelkivilágát megérezzék és segítsék az úton.

Leszálltak az ablakban és bekopogtak. Zoé felnézett könnyeiből és meglepődve nyitott ablakot.

- Hát ti kik vagytok? - kérdezte érdeklődve.

- A Madarak bolygójáról jöttünk és segíteni szeretnénk - mondta a madarak vezére.A vezérmadár nagy volt és pontosan olyan napsütötte sárgás mint maga a Nap.

- Ő itt a csapatom és ő itt Jeremiás - tette hozzá. Csak te láthatsz minket jelenleg.Tudtuk, hogy szomorú vagy és eljöttünk hozzád.

- Igen,valóban..hm...bezártak a szüleim,mert az iskolában rossz jegyeket kaptam..de..- tette hozzá - honnan tudtatok ti s szomorúságomról,a szorongásaimról? ..És hogy lehet,hogy csak én látlak benneteket?

Zoé tele volt kérdésekkel.

Jeremiás így válaszolt.

- A mi szívünk és a tied össze van kapcsolódva , mert érezzük egymást. Te pedig, érzem rajtad erősen , hogy nem engedsz a szülők és az iskola negatív erőinek. Követni akarod az álmaid.

- Így van. Próbálok erősnek maradni és a színes ösvényen járni - szólt Zoé - de nem mindig sikerül.- tette hozzá és elkedvtelenedett.

- Mi segítünk - szólt a napsárga vezérmadár.

- Felszállsz mellém? - szólt Jeremiás Zoéhoz.

Zoé felmászott az ablakba, felszállt Jeremiás mellé és egészen fel a Csillagvilágig repültek. Elhagyták kicsit a Föld légkörét. Csak húzta és húzta őket előre a madársereg Csillagvilágon innen és túl , miközben útjukat csak a fényes kis pontok szegélyezték.

Lassan hajnalodott már a Földön , mire visszatértek a szoba ablakába.

- Mindig tudd, a csillagösvény csak a tied. Csak neked világít..sokszor ezerféle színben. Tudd, hogy mi a dolgod. A dolgod mindig az , amit a szívedben érzel. Kövesd a szíved színes ösvényét - szólt Jeremiás és előrekiáltva a napsárga vezérmadárnak, elszálltak messze-messze a Csillagvilágon át.

Zoé pedig új napra kelt . Nem tudta , álmodott e vagy valóság volt mindez ,  csak Jeremiás szavai hullámoztak lelkében: Mindig tudd, a csillagösvény csak a tied. Csak neked világít..sokszor ezerféle színben. Tudd,hogy mi a dolgod. A dolgod mindig az, amit a szívedben érzel. Kövesd a szíved színes ösvényét.

Ekkor Zoé lelke legmélyén erősen tudta , hogy merni fogja követni a szíve szavát és meg fog tudni maradni a színek ösvényének az útján.

Amikor minden kis sejtedben izgulsz,énekelj. Amikor beléd ragad a hang,amikor félsz telefonálni,amikor félsz kapcsolódni,amikor ezer pici izgatottság mozog benned,énekelj.Nyisd meg magad. Ereszd ki a hangod. Hiszen,a hangod,nem csak az írásban van veled. Kiereszted,s valami kezd oldódni.Kezd kimozdulni,egy hang,pontosan úgy,mint egy szó,egy érzés.

Az ember néha izgul,az 'akkor és ott' pillanatban van már az 'itt és most' helyett.Maga se tudja,izgul vagy fél.Már nem azon,hogy bármi hiba van az írásban. Elfáradt. Bár még mindig hol ragaszkodik hozzá,hol elengedte,s ezek felváltva csúszkálnak fel s alá. Az elengedésben nyugszik meg minden.Abban az erős hitben és szeretetben nyugszik meg minden,ahogy a festő festeni szeret,az író pedig írni szeret,szeretet van egymás felé,önmagunk és a másik területe felé.Szeretet van és elfogadás.Nincs mitől félni. Talán ebben a szeretetben,elfogadásban nyugszik meg a kép,ami bennünk vibrál a másnapról. Igen,vannak pontok az életünkben,amikor álommanó nehezen szórja az álomport,ami magában néha kevésbé is bizonyul hatásosnak. Ilyen lehet egy vizsga,egy randi,vagy épp egy olyan alkalom,ahol rengeteg kapcsolódás történik. Emberi közegben pedig ez a kapcsolódás nem egyszerű. Félelmeinket levetkőzve bátran belevetjük magunkat az emberek közé.Nem tudhatjuk,vajon mi fog érni minket. Nem építhetjük folyamatosan falainkat,védve magunkat mindentől. Mernünk kell elengedni,továbbengedni a festőről és vásznáról szóló mesét,mernünk kell elengedni,bízva,tudva,hogy útja szép lesz.Hittel engedni el.Nem ragaszkodni hozzá,nem hibákat keresni.Ha ezt tesszük,akkor hol marad az egész lényege? Hol marad a benne rejlő energia és szeretet? Hol maradnak apró művészeti érzékeink és érzékenységünk? Hol maradunk el benne mi magunk?

S mi mégis néha kegyetlen ragaszkodnánk hozzá,félve,féltve,pontosan mint szülő a gyerekhez. Minden kis sejtünkkel fognánk vissza a gyeplőt...'Ez nekem túl gyors' -kiabál bennünk a lélek. Mindez miért? Félelemből.Félelmeink gátolnak,lezárják útjainkat,lezárják a szabad áramlást,lezárják a lehetőséget a fejlődésre.Mennyivel könnyebb is lenne nélküle.

Mi lenne ha itt és most,minden izgulást elengedve békésen és bizalommal engednénk bele magunkat a végtelen univerzum,a világ megtartó karjaiba? Mi lenne ha elengednénk a félelmet,az izgulást és egy végtelen kalandnak tekintenénk az élet minden percét?Megélve azt,hogy itt és most a sorokba nyomott érzések hullámoznak,lágyan,míg a lélek talán át tudja majd adni magát az Álomtündérnek,a holnap az pedig a holnap.

Az "akkor és ott" az sose volt "itt és most". Máris az egész egy érdekes,izgalmas kalanddá változik,ahol nincs félelem...vagy van? Helyzet hozza.A helyzet,akkor és ott,spontán alakul és csúszik bele egyik öt perc a következő öt percbe.Telik az idő. Ha bátran nekifutunk megéléseinknek,akkor pedig talán meg is szűnik az idő. Elveszik a térben. Elengedjük magunkat és hagyjuk magunkat sodródni a történésekkel.Hiszen az Élet visz magával. Néha, és sose puszta véletlenek folytán,emberekre találunk utunk során,néha hozzánk kifejezetten hasonlóakra...és megyünk velük.Néha csenddel és hallgatással / meghallgatással kapcsolódunk,máskor beszélgetve,figyelve,empatikusan,együtt,vagy külön,messzebb,telepatikusan vagy írva. Utunk során pedig itt-ott lassan engedődik el mindenféle gát. Segít. Ezen az úton vele nem félünk,önmagunk lehetünk és így mindez szárnyakat ad.Szárnyakat és erőt. Ellazít és picit szabadabbnak érezzük magunkat.

Elengedődik.Szabaddá válunk. Mi vagyunk a perc,amikor egy-egy kép vagy érzés elragad,mi vagyunk a szó,ami finoman,puhán,lágyan és könnyedén átfolyik rajtunk,közvetítve azt,akik valójában vagyunk. Vagyunk nagy szelek,hullámokat fodrozók,erős viharok,tengereken tombolók,zajok és csendesség,-e két oldalból összeálló teljesség.Vagyunk a pillanat,mely ott él mindent napban,vagyunk a szeretet,langyos olvadás a fagyban. Végül itt ezen a ponton elengedődik minden.

és itt vagyunk,és ott vagyunk,mindig az adott pillanatban,megélve a legteljesebben és a tőlünk telhető legnagyobb nyitottsággal.