Sétálsz hazafele az úton.Egyik lábad teszed a másik után,rengeteg érzés,gondolat kavarog és egyszer csak könny gyűlik szemedben.Végig folyik arcodon.Nem tudni mi ez,egyszerűen csak kijött belőled.

A lélek az ellentétes érzések kereszttüzét nehezen bírja.Főleg,mikor évek óta ellentétekkel küzd. Amikor az egyik hatás rombol és félelmet szít (és erős),a másik szeret, épít és segít,valahol néha közte ragadunk. Mikor minden kis sejtünk szeret,de keresztül vág a félelem,amikor a bizalomba veszélyérzet vegyül,amikor félsz,s nem tudod mit csinálj a szeretettel,amikor félelmeid falai közül ki-kitekintesz,amikor megölelnéd a másikat,hiszen minden sejted vágyik az ölelésre mégse mered,vagy épp úgy hiszed,meg se érdemled a viszonzást,mindez nagyon kemény.Valahol ott középen ütközik.Folyamatos a harc azért,hogy a félelem ne ölje meg a szeretetet,hogy a fal ne legyen akkora,hogy ne tudd átugorni,hogy tudj tisztán,nyitottan szeretni. Ilyenkor zajlanak a legnagyobb belső harcok és viharok. Ilyenkor nagy a belső nyugtalanság. Nincs mese. Valamit csinálni kell vele.

Amikor a szíved érzi,mi a valóság és tudja,hogy legszívesebben megmaradna annak,aki.Pontosan az,aki a szeretettel önmaga.Mégis néha az ember a viharokban képtelen erre. Az ellentétes érzelmek összecsapnak és ott a nagy bumm,középen a mellkasodban. Nagy levegőket veszel és érzed,hogy vagy,hogy élsz,s nem csak testben,lélekben is.Telik az idő,érzelmeid a körötted mozgó-zajló emberek,hangok és a hangerősség szerint hullámoznak. Néha félelmedben legszívesebben menekülnél,aztán lassulnak a ritmusok,újra csendesül körötted,nagy levegő és nyílsz. Sokszor ilyen ez..folyamatosan hullámzunk. 

Lenn aztán  egy levegő-kettő-három,mélyen és vissza.Újabb nekifutás,már jóval nyitottabban.Végül aztán valami történik.Apróban,de valami kis apróság megnyílik.Végül hazafele kavargó de már csituló "viharban",elengedve magunkat,könnyekkel,valahogy máshogy,valahogy jobban leszünk.Valami mégis csak kimozdul,megtisztul,amikor merünk menni és belemenni az érzésekbe.

AVAGY LÁTOMÁSOK,ÁLMODÁSOK ÉS AZ ÉLET

Sodortak az éjszaka hullámai,képei,érzései.Közeledett a reggel.- Épp készülődtem.Ruha,smink,majd kilöktek a színpadra.Reflektorok kereszttüzében álltam.Próbáltam megfelelni,így az első sokkot követően végig csetlettem-botlottam a színpadon.Rengeteg ember figyelt,én pedig teljesen megsemmisültem. A színpad lebénított.Utáltam az egészet már előtte is.Minek a készülődés?Minek ez a sok ruha? És minek az a temérdek smink? Minek ugrálnak köröttem millióan? Hogy megváltoztassanak? Hát ebből nem esznek! Ez nem én vagyok-gondoltam magamban.Mindez egy álca,egy maszk,ami mögé elbújok a világ elől,vagy ami mögé próbálnak elbújtatni!- 

Elgondolkoztam.Ezt meg kell tennem,muszáj-mondtam magamban az álmomban. Pontosan úgy,ahogy régen hallottam. Ezt KELL csinálnod. Előbukkant a múlt. Felkelve a következő szavak,gondolatsorok jöttek egyre mélyebbről. Mi az,hogy 'KELL'? ..és mi az,hogy 'MUSZÁJ'? Az Élet a KELL-ekre és a MUSZÁJ-okra épít? Az Élet egy olyan valami,amiben ezt meg azt így és így KELL tennünk? Mi van ha kilógunk a sorból? Mi van,ha mi épp,nem úgy tesszük,nem úgy cselekszünk,ahogy "KELL",kéne,ahogy a világ elvárja tőlünk? Mi van,ha mások vagyunk,mint az átlag? Sose baj! Nem kell mindig mindent ugyanúgy tennünk,ahogy mások teszik..és nem is úgy,ahogy a másik,az emberek,az anyánk,a párunk vagy a külvilág akarja és elvárja. Hiszen,mi,mi vagyunk,saját önálló gondolatokkal,önálló lélekkel és érzésekkel,a magunk vágyaival és a magunk belső hullámaival és soha többé nem erőltethet senki ránk semmit.Semmi olyat,amit nem szeretnénk. Ha kiráz minket a hideg a színpadtól,kerüljük a színpadot,ha kiráz a hideg a temérdek sminktől,kerüljük.Lehet,azzal együtt már nem önmagunk lennénk.Eltakarnánk önmagunkat,önmagunk tiszta énjét a világ elől.

Keressük útjainkat.Próbáljuk így,próbáljuk úgy,s tán életünk egy szakaszán "fenn állunk a színpadon".Teljesen szimbólikusan,de fenn állunk. Ekkor a beszédünkből,a játékunkból élünk. Ezt pedig csinálhatjuk érzékkel és jól vagy rosszul. Megéri viszont mindez,ha szorongással s félelmekkel tesszük? Nem biztos. Nem mindenkinek lételeme a színpad és a reflektorfény. Van,ki berezzen s nem tudja ott kinn önmagát adni. Elveszti önmagát,fél,s ezt a nézők megérzik. Megérzik,s érzik,hogy játszadozhatnak vele. Bennünk pedig ezáltal egyre csak nő a félelem és a frusztráció,míg végül elmenekülünk.Hogy mennyire sikerült átadni magunkból egy kis tudást..hogy mennyire sikerült ha csak kicsit is átadni a lelkünkből egy darabkát,sokáig nem tudjuk biztosan.Hiszen,félelemmel,zárkózottsággal és a folyamatos frusztrációval és önvédelmi 'akciókkal' nagyon nehéz önmagunkat adni. Ez pontosan ugyanaz,mint amikor mindenféle stylist-ok felöltöztetnek,a sminkesek pedig rád teszik a maszkot.Ekkor így,ebben a formában elveszted azt,aki valójában vagy. Igazi önmagad haldoklik,a folyamatos színpadon levés elszedi minden energiád,folyamatos félelmeket szül és abban se vagy biztos,honnan jöttél,s hogy hova tartasz.

S akkor újra megkérdezem: Megvannak mindennapi kötelezettségeink,ott van,mint kötelezettség,mint az élet velejárója,kinek itt-kinek ott,de a "KELL"-nek is benne kell lennie megfogalmazásainkban? Benne kell lennie mindennapi szóhasználatunkban? Az nem a laza és szabad élet szava.A 'KELL' csak elkedvtelenít,rombol,feszültséget okoz,sose motivál igazán. Jobb az Élet mindig nélküle. Azt kell tudnunk,miben vagyunk valójában szabadok,mik az erősségeink,s hol,miben tudunk valójában önmagunkban is a helyünkön maradni,tenni a dolgunk,nem félve,tudva,hogy meg tudjuk csinálni,sőt netalántán szeretjük is, és akkor nem lesz több 'KELL'. Végleg törlődik.Megtaláljuk magunkat.

Ha a színpadon elvesztjük önmagunk félelmeink sűrűjében,akkor lehet,hogy a színpad mögött kell majd munkálkodnunk.A háttérben írni a forgatókönyvet. Ahogy sajátunkat írjuk magunkban,úgy a színészeknek is írhatjuk.Megírjuk s ez háttérmunka,ők pedig eljátsszák.Számunkra az írás az élet,számukra a színpad,maga a játék.Számukra az az Élet,amikor kicsit mások bőrébe bújhatnak,s kicsit elveszthetik önmagukat,kicsit reflektorfényben lehetnek..ők így önmaguk.Nem félnek.Beleadják magukat,a személyiségüket a szerepbe,s mindezt úgy,hogy nem vesznek el félúton,nem vesztik el önmagukat,saját személyiségüket a játékban,a szerepben sem,a közönség pedig a darab végén ujjongva tapsol. Tán Te írtad meg,tán részed volt benne,de mégse neked kellett szerepekbe bújni,ruhákat felvenni,egy kiló sminket viselni,játszani a kívánt hatás elérésére. 

Önmagad maradhattál,tisztán és ez a lényeg.

Ahogy Shakespeare is mondja,színház az egész világ.Valahol mégis csak szerepeket játszunk folyamatosan az Élet színpadain.

Vagyunk tanulók,egyetemisták,tanárok,munkatársak,feleség és férj,anya és apa,nagyszülők,barátok,szerelmek vagy szeretők.Lényeg az egészben az,hogy ne adjuk fel,s ne veszítsük el önmagunkat a szerepben.Ne váljunk mássá,másmilyenné a másik kedvéért.Ha az őszintén elfogad és szeret minket,akkor nem kell ruhákba öltöznünk,s nem kell a kiló smink se és a fő,valójában talán nem kell a játék se,mert úgy önmagunkban leszünk számára a legnagyobb kincs.Levetkőztethetjük lelkünk. Nem kell másnak,erősebbnek,okosabbnak,határozottabbnak mutatnunk magunkat,mint amik valójában vagyunk. Megmutathatjuk gyengeségeinket,sebeinket és sebezhetőségünket is,levethetjük álarcainkat,így válhatunk magunk is szabadabbá és a kapcsolataink is így válnak egyre értékesebbé. Letehetjük szótárunkból a "kell" szócskát. Olyan valakik leszünk,akit az élet az útjába sodort,hogy megmutassa milyen "KELL"-ek , elvárások és megfelelések nélkül élni.Olyan valaki lesz ő számunkra,aki megtanít minket szabadon élni és szabadnak maradva félelmek nélkül játszani az Élet színpadán.