Sétálsz hazafele az úton.Egyik lábad teszed a másik után,rengeteg érzés,gondolat kavarog és egyszer csak könny gyűlik szemedben.Végig folyik arcodon.Nem tudni mi ez,egyszerűen csak kijött belőled.

A lélek az ellentétes érzések kereszttüzét nehezen bírja.Főleg,mikor évek óta ellentétekkel küzd. Amikor az egyik hatás rombol és félelmet szít (és erős),a másik szeret, épít és segít,valahol néha közte ragadunk. Mikor minden kis sejtünk szeret,de keresztül vág a félelem,amikor a bizalomba veszélyérzet vegyül,amikor félsz,s nem tudod mit csinálj a szeretettel,amikor félelmeid falai közül ki-kitekintesz,amikor megölelnéd a másikat,hiszen minden sejted vágyik az ölelésre mégse mered,vagy épp úgy hiszed,meg se érdemled a viszonzást,mindez nagyon kemény.Valahol ott középen ütközik.Folyamatos a harc azért,hogy a félelem ne ölje meg a szeretetet,hogy a fal ne legyen akkora,hogy ne tudd átugorni,hogy tudj tisztán,nyitottan szeretni. Ilyenkor zajlanak a legnagyobb belső harcok és viharok. Ilyenkor nagy a belső nyugtalanság. Nincs mese. Valamit csinálni kell vele.

Amikor a szíved érzi,mi a valóság és tudja,hogy legszívesebben megmaradna annak,aki.Pontosan az,aki a szeretettel önmaga.Mégis néha az ember a viharokban képtelen erre. Az ellentétes érzelmek összecsapnak és ott a nagy bumm,középen a mellkasodban. Nagy levegőket veszel és érzed,hogy vagy,hogy élsz,s nem csak testben,lélekben is.Telik az idő,érzelmeid a körötted mozgó-zajló emberek,hangok és a hangerősség szerint hullámoznak. Néha félelmedben legszívesebben menekülnél,aztán lassulnak a ritmusok,újra csendesül körötted,nagy levegő és nyílsz. Sokszor ilyen ez..folyamatosan hullámzunk. 

Lenn aztán  egy levegő-kettő-három,mélyen és vissza.Újabb nekifutás,már jóval nyitottabban.Végül aztán valami történik.Apróban,de valami kis apróság megnyílik.Végül hazafele kavargó de már csituló "viharban",elengedve magunkat,könnyekkel,valahogy máshogy,valahogy jobban leszünk.Valami mégis csak kimozdul,megtisztul,amikor merünk menni és belemenni az érzésekbe.