A szavak oly nehezek, lelkünkben elnyomottan leledzenek,

kiutat keresve is nehezen találnak, de mindig keresgetnek,

oly nehezek, elraktározódnak lélekben és testben,

a mellkas nyom, az izom itt-ott nyújtásra kész feszesen,

időnként már nem is érzel, s mikor lehetne küzdesz, félsz a hanggal,

máskor pedig, hogy életre kelj, énekhangot csinálsz lassan,

mert könnyebb, mi írva és a többi pedig dallam,

fura ez a magány benned, megbújik ott halkan,

mert időnként, ha beszélsz, elszorul mélyen magadban,

nem mindegy kivel, hogyan, de agyad lobog ugyanúgy a külső zajban,

mert benned elterül, érzések mezeje, s szavak tengere,

virágtalan, kietlen, ideges, s kérded a szót, kimegy e ,

az vár, vár, várja a biztonságos létezést,

s a beszéd még vele is néha kicsit fél, tapogat, emészt,

szavak, hangok, beszéd, körülötted a világ heherész,

benned a csend megáll (......) áll, s nincs már nevetés,

nincs semmi s senki, felesleges a szavaid oly nagyon keresni,

jobb a csend, a félelmet messziről lesni,

csak lesni, ne legyen okunk belemenni.

Bár így is,itt van ő, kivel beszélgethetsz, néha olyan nehéz,

pedig vele biztonságosabb mint bárki mással ez nem kérdés,

és ha beáll a csend, nem kínos, nem feszült,

kérdez, mert érez, de a szó időnként benned már túl kimerült,

a szó: az olvasott, az írott, a kimondott, ez utóbbi oly más,

könyv lapjain, betűk között árad egy más világ,

a kimondott, a valóság mindenkor fél , fél attól hogy mi éri épp,

van a szó, mely fél embertől, minden szóbeli rettenettől,

mert az nem mindig kedves, ítélkező, bírálgató, erőszakos, kínkeserves

elmenekül tested-lelked, így üdvözlöd inkább a csendet.

A csendet, mely oly sokféle, néha hiányoznak a szavak,

de benned a csend rekordot döntöget, a szó-félelem hangokat arat.

Bár nem feltétlen beszéd, a dallam oldja a csomót,

mely itt-ott a testedben megfeszül benned, az oly nehezen oldhatót,

bár ne léteznének szavak, bár máshogy is menne,

nem lenne sok helyen ennyire nagy a verbális bűn tengere,

nem létezne a rossz, a szavak mind álnokok,

azt hiszem, legszívesebben inkább csak éjjel álmodok.

Alig telik az idő, lassan vánszorog,

egyszer csak lelkem egy pillanatot elkapott,

a hideg, süvítő szél kinn, ő benn elmosolyodott:

egy hang, egy illat, egy simító tapintás s újra ott vagyok,

énekel, hangja együtt rezdül a dobbal,

rásimulok, s én is erőt kapok, egyre jobban

ütöm a dobot, énekelek s így vele együtt vagyok,

zenében, szívvel, dobbal, lélekkel, eggyé válunk a hanggal,

szavakkal és ritmussal rezdülünk a dallal,

aztán megölel és az energia köztünk árad,

oly ritka jó pillanat, s szűnik minden bánat,

fekete fürtjei vállára hullanak, ki tudja, miért,

jó hozzáérni, biztonságot áraszt,

sok-sokféle érzés és érzet támad fel ilyenkor,

a hangja, meg az enyém, erő és gyengülés,

kitörő nevetés és remegő menekülés,

mert a dalban a farkasok jönnek és egyre jönnek,

keringenek körülöttünk, s a körből kilöknek,

mert bennem félelem mi újra szétárad,

menekülök be a ház egy apró zugának

bujdosója lettem, ott kinn de velük énekeltem.

Aztán újra kezd kioldódni, egy érintés, ő az, a hangja,

már beszédhang, de az is ugyanolyan nyugtató a zajban,

jó vele, és akkor egyszer csak úgy keveredünk a sokaságban szembe,

hogy már ölelésre, úgy hiányzott, nem bírtam, a közelség leple

alatt egy illat, egy hang, a haja simítása, bizalmat ébreszt a sok félelem dacára.

Mert bár körülöttünk farkasok jöttek és mentek, minden dob keményen pergett,

a farkaskölyök elfutott, elbújt, de mindig tudta, hol lelhet védelmet.

Szólsz hozzám. Választ vársz. Nem hallak.

Szólok hozzád. Válaszolok. Nem hallasz.

Fáj, fáj a láthatatlan, hallhatatlan énem,

fáj, hogy nincs értelme beszélni, hol van reménységem?

Fáj, hogy mindenki csak mondja rendületlenül,

nyomul, szavai áradnak, nyomaszt, feszülök belül,

még próbálom, szólok, ő nem hall már,

nem kétség, csak nyomja, mert az az igazság,

s hol érdekli, én mit érzek, tud érezni az én lelkemmel?

Nem, nem nagyon tud, ezért rendületlenül felesel,

meg egy kis édesség-meg egy kis ez az,

én menekülve nyakamba szedném a lábamat,

mert várjak már, bocs de nem várok,

feszít, nyom belül, s ha maradok, tán kiborulok, hányok,

mert a jól vagyok e válasza jól hát,

a legbronzosabb maszkban a legszebb hazugság,

mert a végigsírt éjszakák és feszülő izmok,

én érzem csak, s ezek egyetlen ember előtt nem titkok,

aki lát, mögém lát, figyelve, értve, érezve szól hozzám,

s kérdi, érezte valaha láthatatlannak magát?

Naná, alapérzés, most már hallhatatlannak is,

viszont nem halhatatlan, a halandónak kötözi ő a lelki sebeit,

mert figyel rá, s az úgy érzi, talán mégis számít,

számít e nagy büdös világban, hol a közöny ásít,

vagy csak a hallhatatlan, láthatatlan lélek,

minek is mondanám el nekik, belül együtt mikkel élek? 

Mert az csak mondja és mondja, harsogja, mer az úgy van,

hogy én mit mondok, az tökéletlenül hallhatatlan,

próbálom még, még egy második mondat,

elszomorodva, feszülten fordulok neki az ajtónak,

mert minek is egyetlen percet is tölteni köztük,

még furcsább és nagyobb a magányom,

valójában, ők, ők nem más mint a családom.

S én mint kilógó láncszem állok a körben,

bronz maszkban állom a sarat, lelkem sokféle rögben

megkövült belső láthatatlan, hallhatatlan világ,

ki írva a világba óriásit kiált:

Láss, Érezz, Tudd, hogy itt vagyok,

érezlek ugyanúgy, mint fenn a csillagok,

megedződtem, de elfáradtam szavaim már csak vánszorognak,

így jő az éjszaka, s ők már alig-alig pislákolnak.

Léteznek erősebb lelkek és erőszakosabb szavak,

öklömmel odavágnék a falaknak,

a szó maga menjen a jó büdös p@ába,

én meg a szavaktól mentes érző-égi világba!