Te mindig velem voltál, mikor már senki,

verseidet át ezerféle érzés lengi,

mi ficánkol bennem, egy szó, sorstárs,

egy különleges valaki, ki menedéket a sorok között vágy,

leírja mi vele, mi benne , leírja és örökké válik,

vele utazok, az ő világában az éjszakáig,

már sötét van de ő a verseivel visz magával,

nem foglalkozok már a halállal,

mert bátorsága erőt ad, érzés, kép és illat,

keveredik vele és mi jön mindig újabb pillanat,

megmutat, éreztet, én így éltem. És Te?

Én is versekbe bújtatom lelkem, mint a meleg takaró leple,

ahol újra biztonság van, le-leszáll az este,

fejem fáj, szemem éber, könnyezik egyre,

és arra vágyok csak aludjak, elaludjak végre a végtelenbe,

Köszönöm! Sokat segítettél hogy velem voltál ma,

ide tartozol egy ideje, a lelkemben élő lélek-családba,

különleges, örökmagányos, a tömegből mégis kirívó lélek,

ki volt hogy ugyanúgy szorongott, ért, érez, s aki mellett már én se félek.

Olvaslak, érezlek és ilyenkor kicsit könnyebben is élek.